Napló

Honnan is indultunk idén május környékén. Onnan, hogy megpróbálunk beletörődni vagy elfogadni vagy mi? Aztán jött a váratlan terhesség, és a vetélés. Azóta meg az örökös remény, meg a LH tesztek, a tüszőrepedés környékén kötelező szex, aztán onnantól a nem futok, nem emelek, nem szaunázok, nem szolizok, nem takarítok, nem eszem csokoládét, nem kertészkedek, nem veszek kádfürdőt, nem és nem, mert mi van ha épp most lettem babás, és ettől elszáll?

Olyan szépen haladtunk nyár elején a megváltoztathatatlan elfogadásával. Miért zavart bele az a terhesség, ami eleve halálra volt ítélve?! Nagyon nehéz ám beletörődni. Azonban, ha sikerül, akkor egy kicsit könnyebb lehet. Valahogy vissza kellene evickélni oda, ahol akkor tartottunk, amikor váratlanul pozitívat teszteltem augusztusban. Akkoriban már olyan könnyűnek éreztem magam, olyan jó volt az élet. Szerettem futni, kertészkedni, meg egy halom dolgot, amivel "vigyázni kell", ha az ember babát akar. Nem teszteltem LH-t, nem számoltam folyton, hogy a ciklusom hányadik napján járok éppen. A szex a maga öröméért gyakoroltatott, nem azért, hogy gyerekünk legyen. Ennél fogva, jó is volt, nagyon jó. Az a terhesség titkos reményt adott, és egy mesterkélt odafigyelést idézett elő. Akárhogy is, azóta megint egy csődtömegnek érzem magam, minden hónapban egy hatalmas kudarccal a hátam mögött. Hiába volt sok sikerem is, ez a kudarc mindent elsöpör. Nem mehet így tovább.

El kell fogadnunk, meg kell békülnünk. Bizony lehet, hogy sohasem lesz gyerekünk, de az is lehet, hogy mégis. Nem tudhatjuk, de nem is élhetünk folyton erre készülve, erre várva.

Vissza hát a nyárba! Legalábbis a lelkünkben!

Egyik kedvenc ruházati márkám szlogenje. Thanks God, I'm a Woman. Igen, pontosan ezt éreztem, amikor a tegnap esti soppingolás közben a szűk próbafülkébe gyömöszölve magamat, a notebook-os hátizsákomat, a retikülömet és az előző boltan elejtett zsákmányt, egy 34-es (szerintem igazából 36-os legalább) nadrágot és egy hozzá illő blúzt öltve magamra a tükörbe néztem. Milyen jó, hogy nő vagyok! Szép, dögös, vagány, szerény, romantikus vagy vad göncökbe bújhatok. Végtelen a tárház. A visszafogott bizniszvumentől a dögös tinédzserig mindenféle stílust magunkra aggathatunk, ha tudjuk viselni. Szeretek nő lenni....

A vásárlás után a mosdón szembesültem azzal, hogy megjött. Megint. Most is. Thanks God, I'm a Woman! Nő vagyok. Hisz működök....Nő vagyok? Hisz pontosan arra vagyok képtelen, ami egy nő lényege lenne.

November elseje van. Már nagyon közeledünk az év végéhez. Egy újabb év tele reménnyel, csalódással, örömmel, szomorúsággal. Babák születtek, idős és nem annyira idős barátok, rokonok elmentek. Valaki férjhez ment, mások nősültek, várandóssági hírek sora ért minket, és bizony sokaknak most sem jött össze, nagyon sok angyalka nem születhetett meg, másokat végzetesnek tűnő kór ért utol, és van aki azért küzd, hogy nehezen létrejött picikéje ne akarjon megszületni idejekorán. Másutt az állástalanság, és likviditási gondok ütötték fel a fejüket, de olyanok is akadnak, akik szépen haladtak előre ebben az évben. Sok-sok bánat, és sok-sok öröm. Az évnek azonban még nincs vége...

Hiába a sok pattanás a homlokom, és a "mindjártmegjön" érzés a pocakban, valahogy még mindig hiszem, akarom, szeretném, remélem és várom, hogy ezúttal sikerült. Persze, legbelül már rég tudom, hogy nem, most sem sikerült. Azt hiszem, ez az év már csak így zárul. Baba nélkül. Ez az év is. Pontosan a harmadik. Amikor hallottam, hogy mások mennyi ideig vártak és küzdöttek, nem hittem volna, hogy én ezt túlélném. És most itt ülök, simogatom a homlokom, hátha mégsincsenek ott azok a pattik...három év babásodási történetei a blogomban, és nem tudom, hány év kell még, hogy ezt a blogot lezárhassam, és megnyithassam a baba naplónkat... Talán sohasem lesz ilyen, talán eljön ez az idő is. Ki tudja ezt? Igazából, nekem már nem is fájna annyira, azt hiszem kezdek beletörődni. Sokkal szörnyűbb látni, mennyire fáj ez a gyerketelenség a férfinek, akit olyan nagyon szeretek.

Nagyon lassan vánszorog az idő, én meg folyton arra gondolok, hogy talán most sikerült. Úgy érzem magam, mint az inszemek vagy lombikok utáni két hétben. Hiába vagyok teljesen leterhelt, nem tudom a gondolataimat elterelni arról, amire egyáltalán gondolni sem akarnék. Remény, Remény, nem vagy a pajtásom. Nem járok futni, mert mi van, ha mégis? Nem emelem fel Marcit, mert már majdnem 9 kiló, és mi van, ha mégis? (Szegényke, beteg. Összeszedett valami vírust, teljesen leveri őt. Olyan szívszorító látni, ahogy szenved.) És mit nem teszek még? Hát nem megyek szaunába, és próbálok nem idegeskedni, ami mondjuk, mostanság egyáltalán nem jön össze.

Tegnapelőtt vagy 3 órát töltöttem azzal, hogy a munkahelyi feladataimat összeírjam és rendszerezzem. Az eredmény egy lista, melynek teljesítéséhez legalább 3 év szükséges. Benne feladatok, fontosak és nagyon fontosak. Gondoltam a rendszerezés majd segít és tudni fogom, honnan kezdjem, mivel folytassam. Olyan sok a magas prioritású feladat, hogy még mindig nem tudom, melyikkel kezdjem. És hiába van már kész listám, a napi ügyek miatt az elmúlt két napban épphogy csak belekezdtem egy feladatba az én új rendszerező és mindent megoldó listámból, máris eltérültem. Néha azon kapom magam, hogy legalább 6 dologgal foglalkozom egyszerre. Ma például még reggel úgy 10 körül elkezdtem elmenteni egy doksit, és eljutottam az ablakig, ahol be kell írni a kívánt nevet, majd a mentésre klikkelni. Na, ez a kliketty délután 4-kor történt meg. No comment.

Ezenkívül, Atti szülinapjának harmadik fordulójára készülünk a hétvégén. Az első etap Tapolca velem, a második múlt hétvégén az ő kompániájával, és most a harmadik az én famíliámmal. A menü a fejemben összeállt már, a bevásárló lista is kész. Klasszikus finomságok szombatja lesz a mostani. :-)

Tegnap estére már annyira tele lett a fejem a nemkívánatos gondolataimmal, hogy 7-kor nekiálltam burgonyás pogácsát sütni, csak hogy ne azt számoljam át százezredszer is, hogy éppen hányadik napon tartunk, és mi kellene, hogy történjen odabent. Pontosabban 7-kor kezdtem el a krumplit megpucolni. Fél11-kor feladtam, és 120 db minipogácsa elkészítése után nem sütöttem már ki az utolsó 30 darabot. Aztán persze félálomban, óránként megébredve próbáltam túlélni egy újabb éjszakát mindig azt remélve, hogy hamarosan egy új nap kezdődik, amikor majd ismét tiszta fejjel, egészséges gondolatokkal és a már egyszer sikeresen kialakított élet- és világlátásommal indulok neki a rám váró kihívásoknak. Jött a reggel, a gondolatok meg a régiek maradtak. Az idő meg egyre lassabban vánszorog. Biztosan elromlott a homokóra. Az a vacak.

És még így is, hogy a munkahelyi feladatokkal és egyéb teendőkkel teljesen kitöltődik a fejem, még így is mindig ott marad az a pici hely Remény számára.

Már négy napja LH tesztelek. A 13. napon halovány csíkocska jelent meg a kontrol csík mellett, a 14. napon egy kicsit erősebb, és tegnap - azaz a 15. napon - egy nagyon erős kétcsíkos tesztet sikerült produkálnom. A mai napon pedig már újra erőtlenebb lett az a csík, és ez így van jól.

A múlt hónapban, azt gondoltam, az Ovitrelle miatt volt annyira erős és egyértelmű a csík. Most már látom, és kezdem elhinni, hogy erre saját magam is képes vagyok. Működök, úgy igazából, nőileg. Persze ilyenkor mindig rámtör Remény, és aztán 2 hét múlva meg Fájdalom. Nagyon kell vigyáznom, hogy meg tudjam tartani azt az egészséges felfogást és életstílust, amit a vetélések óta kialakítottam. Remény pedig nem a legjobb asszisztencia ebben. Személy szerint, én nem kedvelem őt. Lassan három éve, hogy az egyik persona non grata-m, és ahogy telik az idő, egyre inkább.

Tudom, tudom, a remény hal meg utoljára, és nem szabad feladni. Mi sem adtuk fel, csak nem akarjuk, hogy ez töltse ki a mindennapjainkat, mert annak mindig mélységes fájdalom a vége. Inkább maradunk két lábbal a földön, ebből nagy csalódás nem származhat később.

Húúúú, nagyon-nagyon-nagyon szétzuhantam az élet minden területén. Úgy érzem, kicsúszott a lábam alól a talaj, a kezemből a gyeplő, meg a dolgok irányítása. Kék halál van, vagy végső összeomlás Gates bácsi? Újraindítás, vagy újra installálás vagy csak egy kis kikapcsolás? Mi is segítene? Esetleg egy linux...(na ezt csak így csendben).

Nem lesz könnyű, de próbáljuk csak szépen sorjában.

Először is a munka: a következő évre - amiben tulajdonképpen már benne vagyunk - kialakított célkitűzések megvalósulásához vezető utakra kezdtem volna lépni, de egyszerűen nem haladok. Nem és nem. A napi fontos események minden időmet és energiámat lekötik, nem tudok mással foglalkozni. Leporoltam a hatékony menedzser című könyvemet a fejemben, fellapoztam az időbeosztásról szóló fejezetet, éééés jött a nagy ötlet. Kitaláltam, hogy mostantól délelőtt 11-ig, max. délig, azaz ebédig foglalkozok majd a napi ügyekkel, és ebéd után szigorúan az új, fejlesztési feladatokra koncentrálok. Nem, az ebédet nem adom fel! Gyilkolni tudnék, ha éhes vagyok, így jobb lesz mindenkinek!

A fergeteges eredmény: 2 nap múlva a postaládámban minden reggel egy automatikus üzenet várt, hogy túlléptem a mailbox méretemet! Juhéééj! A levelek gyűltek, gyűltek és hiába dolgoztam szorgosan, csak nem lettek kevesebben. A mai napig sem. Persze a sok levél, sokféle témában született, sokféle probléma miatt keletkeztek, így, kb 2-3 hete, úgy érzem magam, mint aki épp atomjaira készül hullani. Néha feladom, és türelmesen várom, hogy a fejemre szakadjon minden... Aztán jön az újabb lelkesedés, ami eltart addig, amíg ideiglenesen - úgy 1 órára - ismét átláthatóvá teszem az ügyeimet. Ilyenkor szoktam levegőt venni...Most épp várom a fejemre hullást, és erre a következő napokban is kényszerítve leszek, mert elutazunk és nem viszek notebook-ot. A telefont a szobában fogom hagyni lenémítva, és Atti lelkére kötöm, hogy dugja el a PDA-mat, vagy ha nem jut eszembe elvinni magammal, akkor ne is figyelmeztessen rá, hogy dobjam be a táskámba.

Igen, utazunk. És ez az én "szétzuhanok" érzésem másik oka. Az én drágám kerek harminc éves lesz holnap!!! Végre.....Amióta ismerem, ezt a pillanatot várom, de legalábbis azóta, amikor én betöltöttem ezt a szép kort. Mostmár neki is hármassal kezdődik. Huhh, micsoda megkönnyebbülés. :-) Meg amúgy is 23 és fél éves kora óta kíváncsi vagyok arra, hogy milyen is lesz harmincasan. :-) Olyan, amilyennek képzeltem. Jóképű és csinos, néhány apróbb ráncocskával itt-ott, ami még jól is áll neki.

De, vissza az utazáshoz. Ez bizony az én drágám szülinapi meglepetésének az egyik része. Gondoltam, elviszem kicsit szusszanni. Így harmincnál ráfér egy kis megállás. Meg rám is....:-). Kinéztem egy nagyon szép és impozáns kastélyszállót Szilvásváradon, ami azért is lett volna jó, mert ugye Húsvét óta tartoztunk magunknak Szilvásvárddal és Szalajka völggyel. Miután kiderült, hogy nincs már szabad szoba a kért időpontban új helyszínt kellett keresnem. Olyat, ahol jó a wellness, van elég szauna meg medence, kívül-belül, sok-sok egyéb szolgáltatás és kirándulási lehetőségek. Ekkorra amúgy már átfésültem az egész netet egy valamirevaló szállodáért, amihez ráadásul köthető valami emlékünk. Magamban megtendereztettem őket. :-) A fejemben a sok szám jelezte, hogy melyik hotel, hány pontot kap az értékelés végére. Maradt hát az én egyik kedvencem, a Gere Villányban, a baj csak az, hogy Atti nem szereti a bort, nem is iszik. Igazából semmit sem iszik...szóval neki ez nem egy nagy valami, de azért ez a Gere még bejátszik majd...mondjuk az én szülinapomon? :-)

A második és harmadik helyezett hotelek is tele voltak már, így gyorsan kellett keresnem valamit, ami megfelel minden elvárásnak. Újra végignézni, elemezni, értékelni...ez már biztosan valami szakmai ártalom. Az eredmény: Tapolca. Jó kis kiránduló vidék, épp csak az idő romlik el holnaputántól.:-( Egészen ma délutánig vaciláltam., hogy lemondom az egészet, mert esőben nem lehet kirándulni, és a mensim sem akart megjönni, ami azt jelentette volna, hogy még csak a jó kis wellnest sem tudom majd kihasználni. Neeem, nem gondoltam arra, hogy babás lennék, mert egyrészt fáj a pocak már pár napja, jött rám pár ragya és a teszt tegnap negatív lett. Végül nagy nehezen ma délután a 31. napon megérkezett, a 29. helyett...grrrr. Na, így már tudok majd wellneselni péntektől. Szóval, holnap indulás. De, hogy mit aggódtam és szervezkedtem meg telefonáltam, míg idáig eljutottunk....

Aztán az "örökemlék" ajándék. Ez sem kis fejtörést okozott.....

Most abbahagyom, mert éppen nagyon álmos lettem. Közben volt pakolás holnapra, vacsora meg levélírás és utolsó simítások a munkában.

Ha hazajöttünk folytatom, mert még be kell számolnom az ajándék beszerzéséről és a répatortáról is. :-) Szóval, folyt. köv.

Csodaszép napsütéses szeptemberünk van, olyan igazi színes, fényes indián nyár. Lehet, hogy emiatt, de a legutóbbi poszt óta - ami már majd' három hete keletkezett - általában jól érzem magam. A napok gyorsan telnek, a feladatok sokasodnak, és bizony nem is mindig van kedvem elvégezni őket. A nagy rohanásban néha-néha eszembe jut, hogy még mindig nincs babánk....sem a pocakban, sem itt mellettünk testközelben. Olyankor elérzékenyülök, és már-már kibucskázna egy-egy cseppecske a szememből, de aztán elhessegetem magamól a gondolatot, és a sok elmaradt, lavinagolyóként növekvő feladathalom hamar visszazökkent a való boldogságomba.

Mert hát jó nekem. Sokan vesznek körül, akik szeretnek, őszintén. Szép otthonunk van, jó humorérzékünk, ami a legjobb barát a bajban. Az egész egyik és másik fele vagyunk Attival. A munkám kihívásokkal és lehetőségekkel tömve. Határ a csillagos ég. Már 4 km-t lefutok egyszuszra, ami az egyik legnagyobb boldogság. Beleférek a másfél évvel ezelőtt hordott ruháimba, és lassan a 6 évvel ezelőttiekbe is. A spájzban ott figyelnek a polcon a saját készítésű vegyesvágottak, meg káposztával töltött paprikák. Na, nem a nagyi mértékű nagyüzemi mennyiségben, hanem csak kicsiben. Amolyan maradák felhasználás céljából születtek, "ne dobjuk már ki ezeket a zöldségeket" jelszóval. Egy szó, mint száz: sok-sok minden ad okot a boldog életre. Mégis, a legnagyobb dolog még mindig hiányzik. Hány kicsi öröm ér fel vajon ezzel az eggyel? Mivel lehet kiválatni? Egyre inkább azt hiszem, semmivel.

Múlt vasárnap szilvásváradi kirándulást terveztünk. Valahogy nagyon nyűgösen és hisztisen indult a nap, és ezúttal nem voltam ebben a házban ezzel egyedül. Az én kiegyensúlyozott, erős és bátor férjemből bizony kibukott, hogy mennyire hiányzik neki az a kis csöppség, aki a miénk. És, hogy bizony ő is nagyon fél a továbbiaktól. Olyan bizonytalan most minden. Vajon lesz még spontán babánk? Ha lesz, akkor velünk marad? Ki tudja ezt megmondani? Attól tartok senki. Marad nekünk Remény, aki most épp nem a barátunk, meg Félelem. Az idők során szépen lassan beköltöztek a mi kis együttesünk életébe, és bizony nem úgy tűnik, mintha távozni akarnának egyhamar. Na de minden jó, ha a vége jó, és azért a nap nem sírással múlt el. Szép napos és meleg idő volt, és mi úgy döntöttük, hogy lelépünk az albérlők elől.

Kocsiba be, cél Szilvásvárad. Szalajka völgy, a pisztrángos tó, Szikla forrás, erdei múzeum, Fátyol vízesés, a tisztás, Szalajka forrás és az Istállóskői barlang. Mi csak mini Plitvicének hívjuk. A mi magyar Plitvicénk. Jó 3,5-4 km-es túrát tettünk az ősember barlangig, majd úgy döntöttünk visszafelé is gyalogosan tesszük meg az utat. Nagyon jól esett a nagy kirándulás után az estebéd lent a Szalajka völgyi úton. Furcsa, hogy mennyire nincsenek itt elszállva az árakkal. Még olcsónak is mondanám az amúgy nagyon ízletes ételet. A természet szépsége, az őszi nyár, a sok vidám ember körülöttünk, a jó étel meg az ilyen túrák során előbukkanó emlékek vagy épp a regiúj történetek, friss levegő, a megtett km-ek. Csupa-csupa vidámság. És ekkor már ismét másképp láttuk a világot, mint reggel, amikor még olyan erőltetett kedvvel és lelkesedéssel indultunk utunkra.

Aaztán hétfőn már vártuk a keddet, amikor amolyan kontrol vizsgálatra mentem V. dokihoz. Tudtam, hogy ciklus közepetáján leszek akkor (tán picit a várható ovuláció után), így titokban reméltünk egy meglapuló tüszőt. És volt is. Az utrahang egyértelműen mutatta, meg a 10 mm méhnyálkát is. Tévedés nem lehetett. Kaptam hát tüszőrepesztő szurit, hogy biztosabbra tudjunk menni és a következő napokban tettük a dolgunkat szorgolmasan. :-) Az injekció beadás valami nosztalgikus hangulatot keltett, olyan jó érzés volt. Utána a 36. órától úgy egy napig pontosan azt éreztem, amit a leszívások vagy inszemek napján korábban. Mintha a petefészkeim ki akarnának szakadni a hasfalamon keresztül. Az LH teszt olyan pozitív volt, hogy ennél erősebb csíkot már csak odarajzolással lehett volna produkálni. A dolog működött, most meg várunk, de igazából nem izgulunk. Azt hiszem, egyikünk sem hiszi, hogy ez egy sikeres akció volt. Valamiért nem, és ez olyan természetes. Még csak szomorúsággal sem tölt el minket.

V-vel megbeszéltük azt is, hogy merrefelé menjünk tovább. Az első lombiknál 26 sejtem volt. Ebből 9-et ICSI-ztek, 9-et összeeresztettek. Inkább az ICSI-sek kezdtek osztódni, de nagyon vacakul, és a kb 10 megtermékenyült sejtből egy sem maradt fagyiba. Az endo műtét utáni lombiknál már csak 10 sejtem lett, és szépek (mondjuk a stimuban is kevesebb Puregon  volt). Szinte mind megtermékenyült, el is kezdtek szépen osztódni, de mire a beültetésre került a sor, már kezdtek szétcsúszni. Fagyi ismét nem lett. Azért az furcsa, hogy ilyen sok sejtből egyszer sem maradt fagyi baba. Aztán ez a spontán vetélés pár hete....V. szerint emögött genetikai okok is állhatnak, és ő ebbe az irányba menne tovább a vizsgálódással.

Az első verzió, ami a mi kedvencünk: ahogy múlik az idő felettünk, egyre több lesz a beteg sejtünk. Egyszerűen véletlenek sorozata volt, hogy mindig a beteg babákat kaptam vissza, és a spontán terhességnél is, épp egy hibás sejtembe talált be Atti katonája. Lehet, most jön el az ideje annak, hogy szép és ép lánykákat küldjek a csatamezőre elcsábítani apa hadseregéből az egyik daliát.

Rosszabb eset, ha pl. trombózis hajlam miatt - ezt genetikai vizsgálódással lehet kideríteni - a vérellátásom nem megfelelő és egyenletes (remélem jól értelmeztem), és ez okozza a vetéléseket. Ha ez szurikkal vagy gyógyszerekkel kezelhető, hát legyen, kibírom.

Amit a legkevésbbé szeretnénk, és nem is hisszük, hogy ez lenne a gond, az az XX és/vagy XY kromoszóma hibája. Ha mégis azon kevesek közé tartozunk, akiknek ezzel kell szembesülniük, akkor külföldre kell mennünk lombikozni, vagy egy itthoni lombik után külföldre kell küldeni a megtermékenyített sejteket beültetés előtti génvizsgálatra. Ezzel kiderül, vannak-e egészséges babák, és ha vannak, akkor őket ültetik vissza. Magyarországon még nincs ilyen vizsgálat....

Elhatároztuk, hogy elvégeztetjük a trombózis hajlam vizsgálatot és a kariotipizálást mindkettőnknél. Jövő héten elmegyünk vérvételre, és 2-3 hét múlva már tudni is fogjuk, hogy, milyen csodás génállománnyal rendelkezünk. :-)

Már-már elhittem, hogy képes vagyok spontán babásodni, gond nélkül kihordani és megszülni, erre jön ez a mai nap.

Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy most ugyan mitől sikerült? A húsmentes táplálkozás tényleg lúgosította a szervezetemet? A fogyás, pontosabban a kalória számolgatás? A futás eseleg vérbőséget okozva a női területen is elősegítette a peteérést és a beágyazódást? Az autogén tréning során szugerált tökéletesen működő petefészek és méhnyálka úgy működött, ahogy annak lennie kell? Az esti kupica vörösborok? Atti vitaminbombái? Az endometriózis műtét egyszerűen mindent helyre tett, csak nem kellett volna úgy elkapkodni utána a követlező lombikot? A lombikot, amiben minden mesterséges volt, és emiatt tolta el az amúgy jól működő dolgokat? Ezekre a kérdésekre nem találtuk a választ, de az biztos, hogy én elhittem, hogy ezúttal egy problémamentes csodaszép várandósságnak nézek elébe, egy klassz szüléssel - amennyiben ezt lehet így jellemezni - és a végeredmény májusban egy bőgőmasina, kakazsák, nyálgép kis csoda, akinek a neve Mütyürke volt. Hogy én leszek a világ legszebb és legboldogabb kismamája, és jöjjön az a róka számtalan más komájával együtt, kit érdekel?

Sohasem felejtem el, amikor a Plitvicei tavaktól a szállásra érvén felfedeztem egy barnás foltocskát a betétemben. Majd másnap egy ugyanilyet, és az azt követő napon, amikor a Nin-ben a tengerparton a szexi bikinimben lenéztem a hasamra, és csak ennyit mondtam Attinak:"Bogyó, én bekaptam a legyet:-)". Jót nevettünk rajta. Akkor még nem is hittem el, félig vicc volt ez. (És akkor még azt sem tudtam, hogy az ugyanilyen barnás pöttyök később nagy szomorúságot fognak okozni.)

Nos, ez ma mind-mind feledésbe merülhet, mert úgy tűnik számunkra valóban egy hét boldogság, és egy hét csoda az élet. Kora délután kezdtem azt érezni, hogy "mindjártmegjön", de ez nem az a lájtos fajta érzés volt, ami már két hete nem hagy nyugodni, hanem az az erős, igazi. Attinak már nem is mertem mondani, így tesómat hívtam kétsébeesésemben. Szegénykém, mit is tudott volna mondani? Próbált vígasztalni, nyugtatni, majd jött a nagy ötlet, miért nem hívom a nőgyógyászt, ő biztosan tudja, ez normális-e így. És valóban, ki tudná jobban? Hívtam, de persze nem vette fel. Gondoltam, várom a visszahívást, mert mindig visszahív. Elmentem mosdóba, és két apró barna pötty virított a betétemben. Remegni kezdtem és sírni. Felhívtam a Ciris-t, hogy van-e most ott valaki, aki meg tud vizsgálni. A hasam egyre jobban fájt. Mire odaértünk a két kis pötty már egy nagy pacává változott. A doktor megvizsgált, és terhességre utaló jeleket nem látott, de azt mondta, ez még lehet is 5.4 terhességnél, így ne adjuk fel, azért nem is bíztatott különösebben semmi jóval. Kérte, hogy teszteljek egyet. Mondtam, otthon van tesztem, megcsinálom, és telefonálok. Úton a munkahely felé eldöntöttük, hogy nem adjuk fel, amíg egyértelmű nem lesz. Az egyértelem pedig a menstruáció. Mire visszaértünk, már véreztem. Tudtam, itt a vége ennek a fejezetnek és ennek a boldogságnak. Azóta is csak sírni tudok.

Most is nagyon sok kérdés kavarog a fejünkben, és most is az, hogy mitől? Mitől ment el  a babánk? A cola? A kupica bor egyik este? A húsevés vagy a kevés hús evés? Vagy mert kellett volna még valami vitamin? És miért adott nekünk a sors spontán babát, ha aztán elvette? Miért kellett ismét egy ekkora pofára esés? Elég lett volna az is, ha csak szimplán megjön, búslakodok két napig és aztán megy minden tovább vidáman, vagy látszatvidáman. Ki tudja ezt már eldönteni?! De nem, még egyet zuhannunk kellett, mert nem vagyunk már így is elég mélyen. A májusi műtét után még be sem forrtak a sebeink, most ismét leforráztak minket. Hát mégsem vagyok szupernő, aki képes megfoganni, befogadni, kihordani, megszülni és felnevelni. Semmi sem vagyok. Ismét megsemmisültem. Már megint csak egy genetikai hulladék vagyok, aki arra sem képes, hogy megtartson egy babát. Képes vagyok háztartást vezetni, karriert építeni, 2 hónap alatt 9 kilót fogyni, jól főzni és sütni, szeretni és szeretve lenni, okosakat mondani vagy tök szőkének lenni, de nem vagyok képes babásodni. Hát nem ez lenne egy nő lényege? A többi csak sallang, attól csak vonzóbb leszel vagy sem, de nem leszel anya.

Hölgyeim és Uraim!

Adásunkat egy váratlan és örömteli és fantasztikus és felfoghatatlan hír miatt megszakítjuk: Csilla szeptember elsején a ciklusa 33. napján pozitívat tesztelt. :-))) Zebrás lett kérem, illeteve keresztes, mert a teszten egy kereszt és egy csík látszik. A keresztet ábrázoló vonalak erőssége nagy, várni sem kellett a megjelenésükre, mert, amint a reggeli vizelet átvonult rajtuk, a csíkok azonnal elszíneződtek. :-)))

Nyonyeszkánk és Bogyeszkánk hirtelen azt sem tudták, ez mit jelent. Elengendő a csíkok, vonalak és keresztek száma a tesztablakban? Vagy kell, hogy megjelenjen még valami? Még mostanáig sem sikerült felfogniuk történteket, épp azon igyekeznek, hogy megemésszék. Szorkuljunk nekik!

Asszem holnap megjön. És asszem, hogy nem vagyok jól, nagyon nem vagyok jól. Mióta hazajöttünk Horvátországból olyan mélabú tört rám, hogy ilyenben már régen mártóztam meg. Mélabú. Mi az? Hát a wikipedia szerint a depresszió. Na szép.

Igazából, fogalmam sincs, mi a szomorúságom oka, de semmihez a világon nincs kedvem és nem akarok senkivel sem beszélni, és semmit sem csinálni. Még a blog íráshoz is úgy ütöttem ide magam. Már régen be kellett volna számolnom a Plitvicei tavaknál és Dalmáciában tett kiruccanásunkról, de már az is csak a régmúlt, ami olyan távolinak tűnik, mint a Hold. Helyette, itt van az egy hete még oly vidáman itt felejtett reményvesztettség és kudarc érzése. Próbálom elnyomni magamban a gyermek utáni vágyat meg a reményt, mert ez a kettő keseríti meg az életemet. A szívem egyfolytában azt zakatolja, menj, csináld, még egy lombik és megkapod, amire vágysz. Az eszem azonnal replikál, és elnyomja a szív hangját: eddig sem sikerült egyszer sem, gondolj bele, ha mégis vállalod, és ez sem jön össze, teljesen szét fogsz zuhanni. A lábam meg ólomsúllyal ragaszt a talajhoz, hogy ne tudjak mozdulni semmilyen irányba. Sem a további kivizsgálások, sem a reprodukció felé.

Mi tévők legyünk? Mi a jó döntés? Miért nem fekete vagy fehér minden? Miért nem mondja valaki, hogy ha mondjuk 10 napig fejenállok, akkor megkapom, amit annyira szeretnék? Megtenném, a fejemre állnék.

Ha nem is ezer évet, de majd' egy hónapot kellene ebbe a posztba beszuszakolnom valahogy, mert nagyon elhanyagoltam mostanság a blog írást. Ma is csak az vitt rá így munkaidőben, hogy megtudtam, nem csupán, hogy bónuszt nem kap a csapatunk egyik tagja sem ellentétben a cég összes többi dolgozójával, de még a fizetéseinket is csökkentik, ellentétben a cég összes többi dolgozójával...Na, hát motivációm eddig sem volt a régi, most aztán alig várom az újabb és újabb kihívásokat!

Mi is történt a nyaralásunk óta? A keresztelőre való készülődést már elregéltem korábban, és az első futásokról is beszámoltam.

Nos, kocogás fronton lelkesedésem töretlen, akaraterőm hatalmas és a térdem sem ellenkezik. Már 4. hete járok hetente háromszor rendszeresen. Igaz, az edzsésterv kicsit megcsúszott, mert múlt héten kellett volna 3 perc futni, 1 perc sétálni 20 percig, és én ezt később kezdtem el. Fő az óvatosság. Szóval, hogy is néz ki idáig?

• Első hét: 1 perc séta, 1 perc kocogás 20 percen keresztül.
• Második hét: 2 perc kocogás, 1 perc séta 20 percen keresztül
• Harmadik hét: 1. és 2. napon 2 perc kocogás, 1 perc séta 20 percen keresztül. 3. alkalommal 3 perc kocogás, 1 perc séta. Ebből egy alkalommal szemergő, majd szakadó esőben, ellenszélben nehezített futás. Az utolsó 2 percre fel is adtam, mert úgy szakadt lefelé a víz, hogy az orromig nem láttam el és már a cipőmből is csavarni lehetett a vizet.
• Negyedik hét: 3 perc kocogás, 1 perc séta 20 percen keresztül.

Fogyás téren már nem tudok ilyen eredményeket felmutatni, ugyanis, miután hazajöttünk, még leadtam a török "sültkrumli- ketchup-paradicsomos spagetti sok sajttal" áldásos hatásaként felkúszott kilókat, és azóta stagnálok. Nagyon nem keseredtem el, mert már beleférek a tavalyi ruháimba, így azon nem kell aggódnom, hogy miben is induljak el otthonról.:-) Stabil 38-as konfekció méret lettem... persze nem a kínai 38-as.:-)

Kiskertem virágzik, jobban mondva egyes növények már inkább elszáradnak benne. Paradicsom termés akad bőven, főleg Lucullus-ból. A paprikák is szaporodnak szépen, csak kicsikék maradnak, úgy tűnik, ezek olyan törpe paprikák.

A muskátlikat valami hernyósereg támadta meg, így a leveleik úgy néznek ki, mint a papírból ollóval készített terítők, amiket az oviban oly nagy szeretettel nyirbáltunk anyáknapjára. Talán mostanra sikerült az utolsó kis mocskot is meglátnom és kiirtanom. Teljesen beleolvadnak a növénybe, így nem egyszerű feladat, főleg nem egy olyan vaksi csajnak, mint én vagyok.

A leandert gombatámadás rázta meg, így a levelei sorra fakulnak ki és potyognak le, virága már nincs. Nem adom fel, megvédem az én drágámat! Megfelelő vegyszer, gumikesztyű, spricnis flakon, és jöhet a gombairtás. A helyzet elég súlyos, így azt hiszem, a művelet ismétlésre vár hétvégén.

Az egyik rózsabokrot már régebben elrágták a hangyák, és tönretették a tetvek, így azon már más nem segített, mint a teljes szoftverfrissítés. Tövig lemetszeni, kivéve az egy szép szárat. Azóta már újra gyönyörű bokros. Ez a kép még a metszés után 1 héttel készült.

A vasrózsák egy része már száradásra adta a fejét, amúgy is minden jól kiszáradt ezen a csapadék nélküli nyáron.

A futtató rácsra terelgetett Hajnal, Hajnalka drága sajnos nem úgy tűnik, mintha túl élte volna az évszázad vihara által okozott szószerinti megrázkódtatást (lezuhant a teraszról a mázsás cserepével együtt, és edény hiányában beültettük a földbe). Szóval, szépen lassan az enyészeté lesz.

A másik futtatórács lakója, a dísztök is hanyatlásnak indult egy nagyon ígéretes kezdet után. Már alig van levele, a virágokat meg nem váltja fel a termés. :-( Egy fotó még a fénykorból:

Örök harc ez a kertészkedés a természettel. Kicsit bele is fáradtam, mert nagyon elkeserített, hogy ami létezik mint kártevő és káresemény a kertek környékén, az nálunk mind felbukkan. Az elmúlt pár hét valahogy amúgy is furcsán alakult. A jókedvem egyre csak lohadt.

Kezdődött a béna ovulációs teszt utáni reménykedéssel, aminek azért lássuk be, volt alapja. Pontosan ciklus közepén ovulációt jelző mikroszkóp, a 28. napon mensi helyett szurkálás alhas tájékon. Pont olyan, mint a sikeres lombiknál. Hetek óta tartó szédülés és néha émelygés. Szóval, majdnem biztosra vettem 4 egész óráig, hogy én bizony most csodák csodájára babás lettem. Hát a csodák eddig nem velünk történtek. Ezután sem velünk fognak történni. 29. napon megjött. Annyira, de annyira csalódott voltam, mintha legalábbis jó esélyeim lennének teherbe esni. És nem csak én, Atti is. Aztán jött a keresztelő, meg az ékes szavak az anyaságról. Mit mondjak? Azt, hogy végig arra gondoltam, hogy nekem ez soha nem adatik meg, és nem tudom, nem értem, nem találom a magyarázatot, hogy miért? Miért vagyok én rosszabb ember, mint más? Miért jut másoknak sok-sok gyerek, nekünk meg egy sem. Pedig én egy szem egészséges, szép kisbabával is beérném ám. Közben, most már hetek óta körülöttem mindenhol mindenki egyszer csak bejelenti, hogy várandós. A topikon a szivecskéktől már szinte megdobban a táblázat, a munkahelyen minden második kolléganő babát vár, és a celebek nem különben. A korombeli nők vagy szülnek vagy várandósak éppen. Minden hétre jut vagy 2-3 babás hír. Én meg minden egyes hírtől sokkal bénábbnak és kisebbnek érzem magam, mint addig. Sokkal nagyobb genetikai hulladéknak.

A remény meg elmehet a fenébe. Mert mindig ott van. Elmúlt már piroska, de a rosszullétek még mindig nem, így hát újra gyanakodni kezdtünk, hogy t'án mégis, csak én a menstruálós babavárók táborába tartozom. Nosza, teszt elő..persze, hogy zebramentes! Csak én vagyok ekkora hülye, hogy hagyom magam újra meg újra megvezetni holmi buta remény által. És még Attit is magam mellé rángatom....Szóval, a reményt utálom mostmár a legjobban. Egy ideig azt hittem, túl vagyok rajta, vége, nem akarjuk, nem ez lesz életünk központja. Nos, valóban nem ez életünk központja, de nem vagyunk rajta túl, és nem tudom, meddig óhajt remény barátunk itt tanyázni nálunk?! Felőlem már mehetne. Sok volt a vendégeskedésből, álljon odébb más hajlékokba! Valahol legbelül, nagyon-nagyon mélyen, jól elásva mi még mindig nagyon szeretnénk egy kisbabát. Sokkal jobb lenne, ha ott belül, mélyen sem szeretnénk már...Szabadítson már meg valaki ettől az érzéstől, ha már babát nem kapunk, könyörgöm!

Huhhh, azért nem ez az általános hanulat jellemző nálunk. Néha ránk tör, és akkor nagyon rossz. Aztán valamivel jól elhessegetjük.  Nem mindig sikerül, de az esetek többségében, igen. Fura, hogy például Marci jelenléte nem erősíti bennem ezt az érzést. Nagyon rafinált már és jön-megy a házban, mint a közlekedő edény. Műszaki érdeklődése is nagyon kezd kinyílni, hisz megtalál mindent, ami távirányító, telefon, dvd lejátszó, televízió, beltéri egység vagy hifi berendezés. Nagyon ügyes és nagyon akaratos. Emlékeztet valakire!

A keresztelőn egy álom jó kisbaba volt. Csodálatosan festett a fehér kis keresztelő ruhájában. Nagyon nagy érdeklődéssel szemlélte a pap stóláján levő színes mintákat, majd a nyolcadik olajozásnál élénk ásítozással hozta tudtunkra, hogy mostmár unja a babánt, pontosabban a keneteket meg a vizet, és a szöveget. Az autóban hazafelé el is aludt, és otthon is folytatta a szundikálást. Ez különösen azért fura, mert előtte már hetekig alig aludt valamicskét napközben, most meg ennyi hangos ember között is olyan békésen szundított. A siserehad rávetette magát a lakomára, aztán lezajlott az aktualitások eszmecseréje részvényekről, süti receptekről, padlizsánkrémről, egészségügy helyzetéről. Mindenki megdögönyözte az ünnepeltet, és a tömeg szépen-lassan, levonult. Anyuval még segítettünk Huginak rendet tenni. "De szép...buli után a takarítás!" Nos igen, és mindenekelőtt látványos. :-) 

Szumma szummárum, ezen a szép augusztusi napon keresztszülőkké váltunk Attival. Megfogadtunk egy csomó mindent a templomban, amiknek a felére az izgalomtól nem is emlékszem. Majd visszanézem a felvételen. Egy biztos, igyekszünk nagyon jó keresztszülei lenni Marconkának. Támogatjuk a szüleit abban, hogy egy okos, egészséges felfogású, becsületes, tiszteletet ismerő és nagyon boldog fiatalemberré váljon.

A mai napon ismét könnyen teljesítettem az előírt adagot. Nem futottam egy perccel sem tovább, mint ami le van írva. Jól érzem magam ettől. Vasárnapra 40-50 perc séta a terv, Attit elrángatom, aztán teszünk egy kört a faluban.:-)

Voltunk ma nagybevásárolni és közben megszereztük Hugi és Marci névnapi ajándékát is. Hugié egy hiperszuper, méregdrága, ruhákat önmaga kiteregető (de jó is lenne :-) ruhaszárító, amire kisHúhom már nagyon régóta vágyott.

Ha már ott jártunk, próbáltunk néhány dolgot szerezni a szorgalmasan összegyűjtött pontjainkért, és mérleg végre, hosszú hónapok után volt. Mert hogy kábítják az embert a pontgyűjtéssel meg a tuti ajándékkatalógussal, csakhogy fele sem igaz. Gondolom az összes ilyen promo termékből kapnak pár darabot, aztán, ha elfogy, válassz mást! De mit? és minek válasszak olyan dolgot, amire nincs szükségem? Olyan ez, mint az akciós újságban megjelenő termékek, amik mindig elfogynak, mire odaérünk az áruházba. Hatalmas csúsztatások! Szóval a mérleg: megszereztem, az enyém. Csakhogy buta. 1,5-2 kilóval többet mutat, mint a hagyományos kis évek óta használatos mérlegem. Na, most aztán két mérlegen ácsorgok mázsáláskor.:-)

Az edzésprogram azt mondja, hogy ma kell újra futnom ugyanúgy, ahogy 2 napja: 1 perc séta, 1 perc futás 20 percen keresztül.

Ez meg is volt. Megy ez, mint a karikacsapás. A térdem csak minimáisan fáj utána, elviselhető.

Elérkezett a nagy nap. Futás újra indul. Ezúttal nem futóbolond módjára, mint legutóbb, hanem szépen fokozatosan, profik által összeállított edzésterv alapján. Szóval, hétfő, szerda, péntek kocogás. Naponta 1 perc séta, 1 perc kocogás 20 percen keresztül. Nagyon jól tartható és elég könnyen kivitelezhető kis programnak tűnik így az első alkalom után. Viszonylag könnyen ment, és nem fáj a térdem sem.

Megszokásból még mindig nyalogatom a mikroszkópot, amiről korábban már meséltem. Ha a mintázat a mikroszkóp alatt pöttyös, akkor nincs semmi, ha páfrányos, akkor tüszőérés történik éppen. Kb 2 és fél éve használom ezt a mikroszkópot és kisebb kihagyásokkal szorgalmasan nyalogatom. Eddig egyetlen egyszer mutatt tüszőérésre utaló mintázatot, illteve mostmár kétszer, mert ma is! Én meg meg voltam győződve arról, hogy ilyet én nem tudok produkálni. Persze, jó lenne tudni a megbízhatóságot, de azért fura, hogy épp a 14. napon történik ez...

Mindegy is, nem vagyok hajlandó ezzel behatóbban foglakozni. Elkönyveltem, hogy akár még tüszőérésem is lehett, a mikroszkópot meg eltettem a szekrény mélyére és nem nyalogatok többé. A legjobb úton haladok afelé, hogy boldogan éljek akár gyerkőc nélkül is. Nem fogom ezt megmérgezni ilyen buta tesztekkel.

Lassan öt napja nagyon fáj a bal térdem. Először azt hittem, a futástól és majd rendbe jön, ahogy a jobb is. Vettem egy jó futócipőt és ki is próbáltam. A fájós térdemmel nem törődve, 3 napja megint lefutottam a 3 km-t. Megadtam a végső döfést a fájdalomnak. Futni már nem is próbálok. A séta is rosszul esik és még a főzés közbeni ácsorgás is.

Ma rendbe akartam tenni a virágágyást is, de a gugolás sem tett jót, sőt...Ráadásul egy csomó virágom telis tele van tetvekkel. A száruk, a leveleik, minden...Borzasztó látvány volt. Egy darabig bírtam kertészkedni, aztán úgy megfájdult a térdem, hogy feladtam. :-(

Miért van az, hogy így kicseszik velem az élet?! Azt sem engedi, amiben egy kicsi örömöt lelnék és vinne előre?! Most akkor mihez kezdjek? Elegem van már abból, hogy valamiért küzdök, bele adok mindent és rajtam kívül álló okok akadályoznak folyton!!!!

Salakos pályán futom a köröket, mert az utcán - a betonon - ugyan érdekesebb, mert több a látnivaló, de a térdem teljesen kikészül tőle. Erre még a beültetés előtti futkározáskor rájöttem.

A körök hossza 200-250 m. Ezt nem ártana azért pontosítani, mielőtt nekiindulok a nagy futásoknak, mert baromira nem mindegy. Valahogy majd lemérjük.

Lássuk az eddigi teljesítményeket:

Fűszernövények és hajnalka a nagy cserépben futtató rácson.

A csodálatos leanderem, amit a beültetés napján vettünk áprilisban.

A muskátlik a bejáratnál még tavalyról jöttek.

A boltívekben újak vannak, szintén áprilisban vettük őket. A beültetés napján ültettem el a mini palántákat.

És a csoda rózsabokor. Bizony, egy 10 centis szobarózsából nőtte ki magát ez a szépség. Ez a harmadik nyara a szabadban.

Alig várom már, hogy saját paradicsomunk és paprikánk legyen. Nagggyon szeretem őket...megenni :-)

Paradicsom tövek.

Most még olyan, mintha olajbogyók lennének, de gyorsan nőnek ám.

Na, de vissza a futáshoz. A mai nagyon nehezen idult. Már az első pár lépésnél éreztem, hogy nem ez lesz a csúcs formám. Ahhoz képest, ismét túlszárnyaltam önmagam. Csodálatos érzés. De honann ez a hatalmas akarat? Az biztos, hogy nagyon szeretném szeptemberben teljesíteni azt a 6,5 km-t. Lehet, hogy ez visz ennyire előre? Talán az, hogy van célom. És nem más miatt teszem, hanem csakis és egyedül magam miatt. Magamnak akarom bebizonyítani, hogy képes vagyok rá. Amikor hazaértem, még nyújtottam egy 7-10 percet és bekapcsoltam a CD lejátszót. Régen hallgattam már az István a király-t, hát bekapcsoltam és következő szövegrészre lettem figyelmes (ez már korábban is megütötte a fülem, különösen, hogy Feke Pál előadásmódja valami hihetlen hatással van rám. Nekem nagyon bejön. Meg a Szolnoki Péter hangja is. :-)). Szóval a szövegrész, ami annyira igaz (bár a szó szoros értelmében vallásos nem vagyok, de azért hitem van,  csak még nem találtam meg, kiben vagy miben hiszek):

Az idézett szövegrész olyan híven tükrözi jelenlegi lelkiállpotomat. Hisz a kudarc után azért még mindig keresem az életem értelmét és tudom, sok nehéz pillanatom és napom lesz még. Követnem kell az új céljaim felé vezető utat (utakat) és küzdeni, hogy elérjek a célig. Hogy újra 60 kiló legyek, hogy le tudjam futni szeptemberben majd azt a jó kis távot, hogy a kertem szép legyen és sok-sok örömöt leljek a virágaimban, és, hogy legyen bőven paprika és paradicsom termés. És végre kilökjem magam angoltudásom azon pontjából, ahová beragadtam még 10 éve és mondjuk képes legyek egy felsőfokút letenni (hű, ez kemény lesz).

És teljesen meg tudjak békélni a helyzettel, amibe kerültünk és szeressük egymást Attival örökké, és a szeretteinket. Mindig és feltétel nélkül. Ez az én életem értelme és igen, küzdeni fogok azért, hogy boldogan éljem a napjaimat!

Sajnos vagy sem, de valóban realizálnom kellett, hogy nem fog megállni a világ az én bánatom miatt. Nem lehet tovább szomorkodni, menni kell tovább. Így vagy úgy, de élni kell, és a lehető legtöbbet kihozni a a rosszból is. Vagy legalábbis meglátni a jót. Nem könnyű, sőt....

Talán segítség abban, hogy átvészeljem ezt az időszakot, a pénzügyi év vége, és az ezzel járó sok-sok munka. Ugyanis, még mindig nem tudom, mi legyen most az életem célja és értelme. A munka meg úgyis leköti az energiáim legnagyobb százalékát. Sokminden eszembe jut, de tenni semmiért nem teszek semmit. Leszámítva a fogyást. Ledobtam hirtelen a 2 hét alatt 4-5 kilót. Persze továbbra is számolom a kalóriákat és figyelek arra, mit eszem. Tegnap a carbonara spagetti és a negyed adag aranygaluska bizony megnyomta a napi adagot 2150 kalóriára. Még jó, hogy tegnap elkezdtem a kocogást. Talán, az aranygaluska lement.

A hangulatom még mindig változó és mostanság a zokogás helyett a hisztibe folytott düh veszi át az uralmat az értelmem felett. Ezt persze, leginkább az én csoda férjem kell, hogy elviselje. Borzasztó tudok lenni néha. Tudom, hogy nem helyes, amit teszek, de nem a tudatom irányít, hanem valami, amit képtelen vagyok befolyásolni. Azt hiszem, ilyenkor leginkább törődésre vágyom és ezzel próbálom kierőszakolni. Nem mintha egyébként, nem kapnék elég szeretet és gondoskodást. Hisztis p...csa lettem, na ez van. Remélem, hamar elmúlik.

Szövettanom kész. Hauzmannal beszéltem, semmi különös. Azért én nagyon hiszem, hogy beteg volt a babánk és ezért történt, ami történt. És mostanában van egy olyan ideám is, hogy azért kell nekünk ennyit küzdeni a babáért, hogy valami álom gyermek legyen, illetve, álom gyermekek! :-)

Mensi még mindig sehol. A mai kocogás talán megteszi a hatását. Mintha valami lenne már lassan....remélem, jó lenne túl lenni rajta. Úgy érzem, ezzel záródna le teljesen ez a fejezet az életemben. Sajnos, azért még mindig nem tudok olyan pozitív lenni, de talán majd eljön ennek is az ideje. Konkrétan, semmit nem teszünk azért, hogy babánk legyen. Semmi vizsgálat és még a Ciris környékére sem megyünk. Szeretem őket, de én besokalltam most egy kicsit. Nem velük, hanem ezzel az egész "gyereket akarok" mizériával.
Talán titokban reménykedem abban, hogy valami csoda folytán lesz peteérésem meg tüszőrepedésem és a katonák is jó időben lesznek jó helyen....
 

A ma reggeli kocogás is elmaradt a tegnapihoz hasonló okok miatt, de persze a vöröshadsereg még mindig sehol. Mostmár tényleg elemegyek futni, ha másért nem, csak hogy megjöjjön végre. Persze, ha ez olyan egyszerű lenne sajgó lábakkal és derékkal és folyamatos alhasi fájdalmakkal.

Megérkezett a könyv. Persze elsőre a savas-lúgos szervezet és táplálkozás résznél nyitottam ki. Kicsit csalódott lettem, mert azt hittem, hogy nem erre alapoz a diétáról szóló rész. Egy ismerős pár, már 3 éve eszerint a diéta szerint táplálkozik és még mindig semmi eredménye a fogyáson kívül. Aztán beleolvastam itt-ott, és sok helyen mintha magamról olvastam volna. Pontosan úgy viselkedem, ahogy az le van írva. Biztosan, hamar elolvasom a több, mint 300 oldalt.

A kalóriaszámlálgatás ma is folytatódott és ráadásul eddig minden nap sikerült 100 kalóriával kevesebbet elfogyasztanom. :-) Mondjuk, egész nap éhes vagyok, dehát a fulladásig evés sem okoz éppen komfort érzetet.

67 kg vagyok. Ami a várandósság elején feljött, az távozott is. Remélem, ilyen lesz a folyatás is.

Ma egy kicsit úgy éreztem, hogy az elveszett baba és gyermek utáni erős vágy gondolatai lassan halványodnak és egészen más dolgok tolulnak a helyükbe. Normális ez így vajon? Vagy érzéketlen vagyok és kőszívű? Nem hiszem. Valószínű csak hatalmas életösztön és életigenlés lakozik bennem. Ez hajt és visz előre folyton. Most épp a munka, a tervezett nyaralás, kirándulások, a fogyás és a kalóriák töltik ki legfőképpen a céljaimat és gondolataimat.

Persze, ha arra gondolok, hogy mi történt és mi lenne most, ha nem történik meg, ami megtörtént, akkor elszorul a szivem és 2 könnycsepp szökik a szemembe, de ennyi. Zokogások és nagy, egész napig tartó sírások már nincsenek.

Letelt a szabadságom, elmúlt a Pünkösd. (Milyen furcsa, a beültetés meg Húsvét előtt volt. Húsvéttól Pünkösdig...) Most újra munkába kell állnom. Nem lesz könnyű, de majd szépen lassan belerázódok a ritmusba. A napot kocogással szerettem volna kezdeni, de amikor felébredtem, azt éreztem, hogy menten megjön. Fájt a hasam és a derekam. Kihagytam hát a sportot. Jó lenne, ha már megjönne, mert úgy érzem, így zárulna le igazán ez a fejezet az életünkben.

A kalória számlálás megy tovább. A mérleg a konyhapult állandó lakója lett és a net is mindig nyitva van a kalória táblázatoknál.

A hétvégén megrendeltem egy könyvet "Gyereket szeretnénk", és ma jeleztek, hogy holnap szállítják. Már nagyon várom. Egyre világosabb számunkra, hogy a kigondolt vizsgálatokat el fogjuk végeztetni, de azt még nem tudjuk, mikor. Nem tudok még mindig bejelentkezni sehová. Az is tiszta, hogy sem lombik, sem inszem nem lesz most egy darabig. Elolvasom ezt a könyvet és betartom, amit ésszerűnek vélek, de nem csak a baba miatt. Magam miatt is.

Kicsit jobban vagyok. Ma már nem azzal telt a délelőtt, hogy végigbőgtem. Bár az ébredés elég fura volt. Azt éreztem, hogy a cicimnél nedves egy kicsit a pizsim. Tesóm szerint, az előtej volt vagy mi. Ja, és ma egy hete, hogy megtudtuk a rossz hírt.

Ma azzal szórakoztattam magam, hogy kiszámoltam minden elfogyasztott kaja kalóriatartalmát. Így kijött a végén 1900. Még fogyhatok is tőle, ha sportolok is. Elkértem anyutól a kenyérsütő gépét és 3 napja próbálok egy normális, de egészséges kenyeret sütni. Háát. Sorra mennek a kenyerek a kukába. Azt mondják, ki kell tapasztalni. Úgy látom, még hosszú idő lesz.:-) Bár a mai sütés olyan szépen indult, aztán jól összeesett. :-(

Pünkösd hétfő van. Itthon unatkozunk, mert az idő rettenetes. Már 3 napja esik és hideg van. Fúj a szél. Ma egy kicst kisütött nap, de meleg nem volt.

Holnap megkezdődik a munka és a kocogás.

 

Gyerek nap van. Május utolsó vasárnapja. Sokszor gondoltam a mi angyalkánkra. A miért-ek még mindig kavarognak a fejemben. Biztosan, mindennek meg van az oka és lehet, hogy később ezt is meg fogom érteni, de most még ez számomra nem vigasz.

Marcit felköszöntöttük gyereknap alkalmából. Mi már nem voltunk ott este, de állítólag nagyon tetszett neki a játék, amit mi választottunk neki. Olyan kis mosolygós mostanában. Egyre többször jókedvű. Meglát és nagyot mosolyog. Ez annyira jól esik. Milyen furcsa, hogy pont ő az egyedüli, aki maradéktalanul el tudja feledtetni velem a töténteket és mosolyt tud csalni az arcomra. Homeopátia?

Ma nagyon vegyesen telt a nap. Délelőtt elmentünk vásárolni, úgy gondoltam, már jobban vagyok és itt az ideje kimozdulnom. Végigbőgtem a vásárlást. Szinte tízpercenként tört rám a sírás és fogalmam sem volt, miért is jöttünk ide. Mit akarok venni? Mi kellene? Csak törtem a fejem és nagyon nehezen jutott eszembe, hogy mi minden kellene. Itthon már kicsit jobb volt délután. Annyira össze vagyunk zavarodva és fogalmunk sincs, most mi legyen. Küzdjünk tovább nem vesztegetve az időt vagy pihenjünk pár hónapot akár 1 évet is? Abban az a kockázat, hogy az endo visszajöhet, és akkor ugyanott leszek, ahonnan indultam. Annyiféle vizsgálatot kinéztem már, amit még elvégeztetnék, de még nem volt erőm sehová telefonálni. Vettem egy candida tesztet is. Azt elvégeztem. Elvileg negatív, de fene tudja, hogy mennyire megbízható egy ilyen candida gyorsteszt. Szóval csak toporgunk és egyikőnk sem tudja, mi legyen. Közben meg zaklatott vagyok, gyakran feszült és bármikor, bárhol kitör belőlem a sírás. Aztán meg akár órákig nyugodt leszek. Olyan hihetetlen ez az egész.

 

Még mindig nem találom a helyemet a világban. Valójában ugyanolyan értelmetlennek tűnik minden, mint 2 napja. Bár egyre erősebb bennem az érzés, hogy a baba gondolatát nem tudom elengedni. Egyszerűen én nem arra születtem, hogy nagy karriert fussak be és önálló, célratörő emancipunciként éljem az életemet. Nekem anyának kell lennem. Ez fakad az én gondoskodó lényemből és ezen változtatni nem is nagyon tudok, meg hát nem igazán akarok.

Már kigondoltam pár vizsgálatot, amit még érdemes lenne elvégeztetni. Pl. immun, genetikai. Még egy hormon vizsgálat más intézetben és esetleg egy jó diéta. Az sem igazán derült ki az endo műtét után, hogy van-e már spontán peteérésem és tüszőrepedésem. Nem ártana talán még egy ciklus diagnosztika. Ha nincs, akkor esetleg egy Clostys kezelés tüszőrepesztővel segíthetne.

Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, de felhívni még egy intézményt sem tudok a vizsgálatok miatt. Túlságosan gyászolom még az épp csak elmúlt várandósságomat és kisbabámat. Borzasztóan félek a következő kudarctól és még mindig telis tele vagyok kérdésekkel. Miért pont mi? Mit vétettünk, mit nem csináltam jól? Hol rontottam el? Hjja...

Tegnap nagyon kellemes meglepetésben volt részem. Az egyik régen eltűnt fórumos társunk írt nekem privit. Tudta, hogy próbálkozunk, rátalált a blogomra és olvasta a legújabb fejleményeket. Drága! Ha még olvasol, csak azt szeretném mondani, hogy köszönöm, hogy gondoltál rám. Nagyon jól esett. Válaszoltam is azonnal, de valahogy nem megy ki az üzenetem. Ha van más mód, hogy írjak neked, kérlek, jelezd valahogy.

Visszaolvastam a blogomat. A legelső bejegyzésemből egy idézet:

"Szomorúan tudatosult bennem a tény, hogy meddő vagyok. Az idő halad, a baba meg csak nem akar jönni. Reményekkel telve léptünk be a Ciris ajtaján azon a júniusi napon. Lelkileg, érzelmileg elgyötörve, fáradtan és kimerülten, mégis ez volt számunkra a REMÉNY. Azt hittük, most végre előbbre jutunk és már várandósan lépek ki az épületből...."

Ismét júniushoz közelítünk és mi újra romokban heverünk. Épp csak ezúttal sokkal nagyobb a halom, amit el kellene valahogy takarítanunk. Mennyi minden történt ez alatt az egy év alatt: sok vizsgálat és konzultáció, egy inszemináció, majd még egy. Egy lombik, a műtét és ez a mostani lombik...

A hétfői ultrahangon kiderült, hogy a baba nem él, nem fejlődik és nincs szívhangja. Vereczkey doki szerint beteg volt. Sovány vigasz. Miért nem volt egészséges?! Tegnap megműtöttek, a terhességem vége műszeres befejezés lett. A műtét hosszú volt: több, mint egy órát voltam távol. Kicsim már a legrosszabra gondolt, mert úgy tudtuk, kb. 20 perc lesz.

Hétfőn már a vizsgálóasztalon elsírtam magam és gyakorlatilag azóta csak itatom az egereket. A műtőbe is potyogó könnyekkel mentem be, közben Atti a szobában sírt.

Borzasztó üres vagyok és fogalmam sincs, mihez is kellene most kezdeni. Teljesen át kell értékelnünk mindent és elengedni a baba gondolatát. Amilyen könnyű ezt kimondani, olyan nehéz megvalósítani. Elengedni egy álmot...egy ilyen nagy álmot! Egyfolytában egy szó cseng a fülemben, a navigációs rendszerekből ismert bizonyos "Újratervezés". Hogyan vészeljük át a veszteség fájdalmát? Kitől fogok választ kapni a kérdéseimre? Miért mi? Másoknak -akik ütik, verik, megölik a babájukat - miért??? Mit kell tennem azért, hogy kisbabánk legyen? Megteszem, csak valaki mondja meg, MIT?!

Nem tudom, hogyan tovább, mit kezdjek az életemmel. Az én jövőképemben igen erősen ott vannak a gyerkőcök és nem tudom kitörölni őket, de nem is jönnek. Most akkor hogyan tovább? Az örökös küzdelem, az optimizmus, legyünk pozitívak, higgyünk benne! Őszintén szólva már nem megy, most biztosan nem.