Honnan is indultunk idén május környékén. Onnan, hogy megpróbálunk beletörődni vagy elfogadni vagy mi? Aztán jött a váratlan terhesség, és a vetélés. Azóta meg az örökös remény, meg a LH tesztek, a tüszőrepedés környékén kötelező szex, aztán onnantól a nem futok, nem emelek, nem szaunázok, nem szolizok, nem takarítok, nem eszem csokoládét, nem kertészkedek, nem veszek kádfürdőt, nem és nem, mert mi van ha épp most lettem babás, és ettől elszáll?
Olyan szépen haladtunk nyár elején a megváltoztathatatlan elfogadásával. Miért zavart bele az a terhesség, ami eleve halálra volt ítélve?! Nagyon nehéz ám beletörődni. Azonban, ha sikerül, akkor egy kicsit könnyebb lehet. Valahogy vissza kellene evickélni oda, ahol akkor tartottunk, amikor váratlanul pozitívat teszteltem augusztusban. Akkoriban már olyan könnyűnek éreztem magam, olyan jó volt az élet. Szerettem futni, kertészkedni, meg egy halom dolgot, amivel "vigyázni kell", ha az ember babát akar. Nem teszteltem LH-t, nem számoltam folyton, hogy a ciklusom hányadik napján járok éppen. A szex a maga öröméért gyakoroltatott, nem azért, hogy gyerekünk legyen. Ennél fogva, jó is volt, nagyon jó. Az a terhesség titkos reményt adott, és egy mesterkélt odafigyelést idézett elő. Akárhogy is, azóta megint egy csődtömegnek érzem magam, minden hónapban egy hatalmas kudarccal a hátam mögött. Hiába volt sok sikerem is, ez a kudarc mindent elsöpör. Nem mehet így tovább.
El kell fogadnunk, meg kell békülnünk. Bizony lehet, hogy sohasem lesz gyerekünk, de az is lehet, hogy mégis. Nem tudhatjuk, de nem is élhetünk folyton erre készülve, erre várva.
Vissza hát a nyárba! Legalábbis a lelkünkben!
Utolsó kommentek