Asszem holnap megjön. És asszem, hogy nem vagyok jól, nagyon nem vagyok jól. Mióta hazajöttünk Horvátországból olyan mélabú tört rám, hogy ilyenben már régen mártóztam meg. Mélabú. Mi az? Hát a wikipedia szerint a depresszió. Na szép.
Igazából, fogalmam sincs, mi a szomorúságom oka, de semmihez a világon nincs kedvem és nem akarok senkivel sem beszélni, és semmit sem csinálni. Még a blog íráshoz is úgy ütöttem ide magam. Már régen be kellett volna számolnom a Plitvicei tavaknál és Dalmáciában tett kiruccanásunkról, de már az is csak a régmúlt, ami olyan távolinak tűnik, mint a Hold. Helyette, itt van az egy hete még oly vidáman itt felejtett reményvesztettség és kudarc érzése. Próbálom elnyomni magamban a gyermek utáni vágyat meg a reményt, mert ez a kettő keseríti meg az életemet. A szívem egyfolytában azt zakatolja, menj, csináld, még egy lombik és megkapod, amire vágysz. Az eszem azonnal replikál, és elnyomja a szív hangját: eddig sem sikerült egyszer sem, gondolj bele, ha mégis vállalod, és ez sem jön össze, teljesen szét fogsz zuhanni. A lábam meg ólomsúllyal ragaszt a talajhoz, hogy ne tudjak mozdulni semmilyen irányba. Sem a további kivizsgálások, sem a reprodukció felé.
Mi tévők legyünk? Mi a jó döntés? Miért nem fekete vagy fehér minden? Miért nem mondja valaki, hogy ha mondjuk 10 napig fejenállok, akkor megkapom, amit annyira szeretnék? Megtenném, a fejemre állnék.
Utolsó kommentek