November elseje van. Már nagyon közeledünk az év végéhez. Egy újabb év tele reménnyel, csalódással, örömmel, szomorúsággal. Babák születtek, idős és nem annyira idős barátok, rokonok elmentek. Valaki férjhez ment, mások nősültek, várandóssági hírek sora ért minket, és bizony sokaknak most sem jött össze, nagyon sok angyalka nem születhetett meg, másokat végzetesnek tűnő kór ért utol, és van aki azért küzd, hogy nehezen létrejött picikéje ne akarjon megszületni idejekorán. Másutt az állástalanság, és likviditási gondok ütötték fel a fejüket, de olyanok is akadnak, akik szépen haladtak előre ebben az évben. Sok-sok bánat, és sok-sok öröm. Az évnek azonban még nincs vége...
Hiába a sok pattanás a homlokom, és a "mindjártmegjön" érzés a pocakban, valahogy még mindig hiszem, akarom, szeretném, remélem és várom, hogy ezúttal sikerült. Persze, legbelül már rég tudom, hogy nem, most sem sikerült. Azt hiszem, ez az év már csak így zárul. Baba nélkül. Ez az év is. Pontosan a harmadik. Amikor hallottam, hogy mások mennyi ideig vártak és küzdöttek, nem hittem volna, hogy én ezt túlélném. És most itt ülök, simogatom a homlokom, hátha mégsincsenek ott azok a pattik...három év babásodási történetei a blogomban, és nem tudom, hány év kell még, hogy ezt a blogot lezárhassam, és megnyithassam a baba naplónkat... Talán sohasem lesz ilyen, talán eljön ez az idő is. Ki tudja ezt? Igazából, nekem már nem is fájna annyira, azt hiszem kezdek beletörődni. Sokkal szörnyűbb látni, mennyire fáj ez a gyerketelenség a férfinek, akit olyan nagyon szeretek.
Utolsó kommentek