Nagyon lassan vánszorog az idő, én meg folyton arra gondolok, hogy talán most sikerült. Úgy érzem magam, mint az inszemek vagy lombikok utáni két hétben. Hiába vagyok teljesen leterhelt, nem tudom a gondolataimat elterelni arról, amire egyáltalán gondolni sem akarnék. Remény, Remény, nem vagy a pajtásom. Nem járok futni, mert mi van, ha mégis? Nem emelem fel Marcit, mert már majdnem 9 kiló, és mi van, ha mégis? (Szegényke, beteg. Összeszedett valami vírust, teljesen leveri őt. Olyan szívszorító látni, ahogy szenved.) És mit nem teszek még? Hát nem megyek szaunába, és próbálok nem idegeskedni, ami mondjuk, mostanság egyáltalán nem jön össze.
Tegnapelőtt vagy 3 órát töltöttem azzal, hogy a munkahelyi feladataimat összeírjam és rendszerezzem. Az eredmény egy lista, melynek teljesítéséhez legalább 3 év szükséges. Benne feladatok, fontosak és nagyon fontosak. Gondoltam a rendszerezés majd segít és tudni fogom, honnan kezdjem, mivel folytassam. Olyan sok a magas prioritású feladat, hogy még mindig nem tudom, melyikkel kezdjem. És hiába van már kész listám, a napi ügyek miatt az elmúlt két napban épphogy csak belekezdtem egy feladatba az én új rendszerező és mindent megoldó listámból, máris eltérültem. Néha azon kapom magam, hogy legalább 6 dologgal foglalkozom egyszerre. Ma például még reggel úgy 10 körül elkezdtem elmenteni egy doksit, és eljutottam az ablakig, ahol be kell írni a kívánt nevet, majd a mentésre klikkelni. Na, ez a kliketty délután 4-kor történt meg. No comment.
Ezenkívül, Atti szülinapjának harmadik fordulójára készülünk a hétvégén. Az első etap Tapolca velem, a második múlt hétvégén az ő kompániájával, és most a harmadik az én famíliámmal. A menü a fejemben összeállt már, a bevásárló lista is kész. Klasszikus finomságok szombatja lesz a mostani. :-)
Tegnap estére már annyira tele lett a fejem a nemkívánatos gondolataimmal, hogy 7-kor nekiálltam burgonyás pogácsát sütni, csak hogy ne azt számoljam át százezredszer is, hogy éppen hányadik napon tartunk, és mi kellene, hogy történjen odabent. Pontosabban 7-kor kezdtem el a krumplit megpucolni. Fél11-kor feladtam, és 120 db minipogácsa elkészítése után nem sütöttem már ki az utolsó 30 darabot. Aztán persze félálomban, óránként megébredve próbáltam túlélni egy újabb éjszakát mindig azt remélve, hogy hamarosan egy új nap kezdődik, amikor majd ismét tiszta fejjel, egészséges gondolatokkal és a már egyszer sikeresen kialakított élet- és világlátásommal indulok neki a rám váró kihívásoknak. Jött a reggel, a gondolatok meg a régiek maradtak. Az idő meg egyre lassabban vánszorog. Biztosan elromlott a homokóra. Az a vacak.
És még így is, hogy a munkahelyi feladatokkal és egyéb teendőkkel teljesen kitöltődik a fejem, még így is mindig ott marad az a pici hely Remény számára.
Utolsó kommentek