Elmúltak a tünetek. Péntek délután óta nem érzek semmit, kivéve az alkalmanként megjelenő megjön érzést. Ma például, ébredés óta rendelültlenül itt van. Nincsenek már enyhe rosszullétek sem. Nem is értem, pénteken még ott pulzált az a kis pücüke, a babánk kicsi szivecskéje, és azóta nem érzek semmit. Tudom, hogy nem kell rosszul lenni feltétlenül, de ha voltak tünetek, és elmúlnak az nem jó jel. A cicim kicsit összezuhant, a pocakom is kisebb és fogytam. Pedig egyfolytában eszem. Igaz nem sokat, de sokszor. Nem vagyok épp a legpozitívabb hangulatomban. Jó lenne sugárban hányni, megnyugodnék.

A fenti délelőtti szösszenet után újra jobb. Volt pár kisebb rosszullétem, a cicim is újra fáj, bár nem tudja űberelni a korábbi fájdalmat, amikor hozzáérni sem lehetett. Lehet, hogy azért nem érzek olyan intenzív rosszulléteket, mert egész nap fekszem. A tesóm, amikor várandós volt, ha tehette, állandóan feküdt, mert ha felkelt, egyből elkapta minden jó.

Bíznom kell a babánkban. Akar élni, és én segíteni fogok neki. Fekszem egész nap, néha elkalandoznak a gondolataim, elképzelem Őt, majd gyorsan elhessegetem a gondolatokat. Nem jó ennyire előreszaladni. Próbálok nem álmodozni.

Ha kell, akkor áprilisig fogok feküdni, bár ez számomra olyan, mint egy büntetés. Megőrülök attól, hogy körülugrálnak, kiszolgálnak, és mennék a kertbe a virágaimhoz is, meg főzni valami finomat, a hátam már most nagyon fáj, de ennek egyszer úgyis vége lesz.

Ma egyébként felköszöntöttük Marcuskát, nagyon ügyesen tépte le a papírt az ajándékokról. A szívem szakadt meg, amikor már vagy tizedszer fogta meg a kezem, mert húzott volna magával, mutatni valamit, vagy játszani, és én nem mehettem. De ennek is vége lesz egyszer.