Már egy hete ragyogó időnk van (ma már túlságosan is ragyog), de előtte kaptuk ám az égi áldást rendesen. És ami nekünk jutott az semmi, mert mi csak levertek, fáradtak, álmosak, rosszkedvűek voltunk egész nap, esetleg épp hazafelé menet leszakadt az ég, és az öt centis vízben nehezen evickélt tovább az ember vagy a cseresznyefákról lepotyogott a termés, nem pirult meg az eper. És valóban, mindez semmi. Mert az elmúlt hetekben emberek az otthonaikat veszítették el a víz miatt. A víz, ami csak jött, majd győzött. Mindenek felett. Nem kímélt embert, állatot, házat, autót, lelkeket.
A múlt héten egyik este a híradót néztük, és elsírtam magam. Nem bírtam tovább, napok óta néztük a szörnyű képeket és hallgattuk az elkeseredett beszámolókat, én meg folyton csak nyeltem a könnyeimet. Már mégis milyen béna dolog mindenen bőgni? Hát az a szerda betett, nem érdekelt, elsírtam magam. Picsogtam egy darabig és elhatároztam segítek még egy kicsit a magam módján. Lehetőség sokféle és szinte szembe jönnek velünk. Vannak számlaszámok, segélyszervezetek, segély telefonszámok, községünkben is lesz gyűjtés, aztán lehet menni segíteni házat építeni, és még sorolhatnám. Jó lenne, ha mindenki adna egy kicsit magából. Amit és amennyit tud. Akkor talán hamar reményre, otthonra és mosolyra találnának újra azok az emberek is, akik a legnagyobb károsultjai ennek a végeláthatatlan esőzésnek.
Utolsó kommentek