Tegnap este még annyi mondandóm volt. Vidámak, jópofák, el is kezdtem firkálni a vázlatokat ide a blogba. Nagyon vártam a mai kezelést is. Aztán ott ültem, és nagyon fájt. Vagy ötször elkaptam a lábam, és rá is szóltam egyszer a kezelőre, hogy hagyja abba. Kiléptem az épületből és kicsordultak a könnyeim. Az nem lehet, hogy még mindig ennyire fáj, hogy nem jobb, de inkább rosszabb. Hát ennyire defektes lennék? Rajtam már semmi nem segít? Sehogyan, semmilyen módszerrel nem lesz már nekünk babánk?

Aztán, gondoltam az érzéseket posztolom. Nagyon keserű és csalódott bejegyzés lett volna, így inkább nem folytatom ezt ma. Helyette felteszek egy fotót. A kertem gyöngyszeme.