Végül nem sikerült letennem a Marina Nicholas könyvet. Egy sor lehangoló tényadatként közölt információ után érdekes megállapításra lettem figyelmes a pszichés tényezőknél. A héten beszélgettem a főnökömmel arról, hogy épp mi van velünk, hol tartunk, és ő mondott valamit arról, hogy a lelki bajok megbetegítik a testet is. Aztán az ördögi körből már nagyon nehéz kitörni. Most ebben a könyvben is ezt olvasom: "Régóta ismert, hogy a stressz vagy bánat hatására az immunrendszer működése gyengül, az egyén hajlamosabb lesz az olyan fertőzésekre, mint a megfázás vagy az influenza."

Pénteken reggelre Őnagysága megérkezett végül majdnem egy hét késés után, kíséretében egy kiadós megfázással. Ma már teljes ágynyugalomban tengetem a napot, mert bizony igen rosszul vagyok. Marcustól kaphattam el vagy Tesótól, vagy egy kollégától. Ez végül is teljesen mindegy, csak arra gondoltam, hogy vajon akkor is beteg lennék most, ha a múlt hetén kezdődő bánat és szomorúság a késő mensimmel megfejelve nem küld a mélypontra? Lehet, hogy most semmi bajom sem lenne, ha a depresszióba zuhanás helyett próbáltam volna vidám lenni és kiegyensúlyozott?

"A depresszió és a meddőség viszonylatában az összefüggés a következőképpen fest: a hangulatzavar a köztiagy - ezzel együtt az agyalapi mirigy - tevékenységének gátlása vagy túlstimulálása révén az ovulációt, a megtermékenyülést és a beágyazódást biztosító igen érzékeny hormonális egyensúly megbomlása révén vezet a fenti élettani folyamatok zavaráshoz. Kimutatták, hogy a hangulati élet nagymértékben befolyásolja az ovuláció és a beágyazódás lezajlását, mi több, a stressz a petevezetők simaizomzatának összehúzása, ezzel együtt belső átmérőjének csökkentése révén akadályozza a spermium és a pete találkozását." 

Micsoda ördögi kör. Hiszen aki ciklusról ciklusra él és remél, ahogy telik az idő, és egyre több kudarcot kell átélnie, az előbb- utóbb minimum szomorú és megkeseredett lesz. Ez pedig negatív irányba befolyásolja a sikert. Szó van a könyvben arról is, hogy általában a második, harmadik sikertelen évben válik a pár, de leginkább a nő valamilyen szinten depresszióssá, és ez általában az ötödik, hatodik év végéig húzódik, amikorra vagy összejön, vagy elérkezik a belenyugvás.

Hát részemről most úgy érzem, nem bírnék ki még három évet. Persze erről az elmúlt háromról is azt gondoltam, hogy nem bírnám ki, és mégis itt vagyok. Kutakodok, olvasok, próbálok rájönni, mi is lenne számunkra a legmegfelelőbb út. Ha már nincs egy olyan intézet, ahol ebben segítenének.

Persze az is kérdés, hogy kell-e, jó-e mindennek utánajárni, és tájékozódni. Esetleg a tudatlanság kiegyensúlyozottabbá és sikeresebbé tesz? Ha a barátnőm példájából indulok ki, igen. Egy pár hónapja még azt sem tudta, hogy mi az ovuláció, most pedig boldogan mutatta az ultrahang képet, és mesélte, hogy egy 3 cm-es mióma is van a méhében, de ügyi volt a kicsi, mert mellé ágyazódott be, és nem lesz semmi baj. Sajnos, én már túl sokat tudok ahhoz, hogy boldog tudatlanságban várjam a csodát, így marad a további kutakodás.

Marina-val ebben kétségkívül egyetértünk: "nem kétséges, hogy a "boldog tudatlanság" kellemesebb a nyomasztó tájékozottságnál, de hosszútávon nem kifizetődő. Egy küzdelmet nem lehet úgy végig vinni, hogy maga az érintett ki akar maradni belőle. (...), annyira senki nem ismerheti az ön testét, mint saját maga, és annyira senki nem vigyázhat rá, mint ön."