Kedd óta nyugalom honol házunk, pocakom, testem és lelkem tájékán. Minden szempontból. Nincs róka, nincs hányinger, émelygés sem. Fáradtság ebéd utántól folyamatos, de már hozzászoktam. Talán néha 1-1 másodpercre szunyok is egy kicsikét, úgy, hogy észre sem veszem....Mar a sav torokban meg nyelőcsőben, szétfeszít, folytogat, de túlélhető és el fog múlni áprilisban. Néha bejátszik a székrekedés is. A pocakom a héten sztem elég sokat nőtt, hétvégén fotózunk, jövök majd a képekkel.

Léven, ma töltöm a 17. hetet, a leggyakoribb kérdés felém mostanság, az "és érzed már?". Háá nem, vagy legalábbis azt hiszem, nem. Néha mintha ugrana bennem valami, de ez még akár bélmozgás is lehet. Micsoda anti ősanya vagyok! :-S Van, aki már a fogantatást is érzi, és jönnek az ösztönök, én meg még fel sem fogtam, csak azt látom, hogy már nem látom a lábfejem, ha állok, és a pocakom csúcsa előrébb van, mint a cicim, pedig az sem semmi az eddigihez képest (ha műttetném, kb ekkorát szeretnék, persze, sohasem gondoltam műtétre)....Ma hajnalban mintha kapirgált volna a baba a pocimban - ez is hülyeség, egy baba nem tyúk, hogy kapirgáljon-, de a klasszikus halacska, pillangó vagy buborék érzés engem elkerül. Talán, mert elől van a lepény. Vagy, mert tényleg nem vagyok egy ősanya típus. Attól még nagyon szeretem a mi kicsi babánkat, és sokat telepatálunk gondolatban. Illetve, én gondolok, ő meg szépen befogadja. :-)

Már kb. három hét telt el az utolsó ultrahang óta, és nem is megyünk még több, mint egy hétig. És bírom. Férj egy kicsit megingott egy hete, de meggyőztem, nincs ok aggodalomra. Babánk imádja a lakhelyét, fejlődik és növekszik szépen. Nyugi van! Ha nagyon szeretné, menjünk, de én mostmár tényleg be akarom fejezni ezt a kéthente uhura rohangálást. És kétségem sincs afelől, hogy minden oké odabent. Még akkor sem bizonytalanodok el, ha megjön érzésem van (gyakorlatilag minden nap), vagy furán szúr, döf, csavar. Vagy esetleg olyat érzek, amit eddig még soha.