Azt hittem, túl vagyok rajta. Jól kezelem, és már nem érdekel. Pár napja a kolléganőnek, akiről már írtam korábban az volt a legnagyobb problémája, hogy kiderült, hogy fiuk lesz, és akkor ugyan, hogyan fog vele csajos dumcsizásokat elkövetni. No comment. Csak röhögtem rajta. Persze, ezt olyan embereknek képes teljes átéléssel és kétségbeeséssel magyarázni, akik már évek óta gyereket sem tudnak produkálni, nemhogy fiút vagy lányt.

Ma ebédelni tértem be a munkahelyi konyhába. Kollegina ebédelt két másik munkatárssal. Én nekiálltam az ebédet melegíteni, közben a srácok kérdezgették a lányt, hogy mióta akarták, tudatos volt-e. Ő válaszolt. Nem, nem akarta ő, inkább a férje csak. Dehát abbahagyta a tablettát, mert úgy volt vele, úgysem sikerül vagy egy évig, aztán megint majd' egy év, mire megszületik. Kezdtem nehéznek érezni a gyomromat és mellkasomat. Szó szót követett. A fiúk folyamatosan faggatták, ő meg nagy lelkesedéssel, hosszan válaszolt, az összes teherbeesést és várandósságot érintő kérdésre. Nem tolultak könnyek a szemembe, egyszerűen rosszul lettem. Ki kellett mennem a konyhából. Nem bírtam tovább hallgatni. Mély levegőket venni, vizet inni, megvárni, míg másra terelődik a szó. Mire visszaértem már a félrelépésekről folyt a diskurzus. Hogy a kollegina várandósságától idáig hogyan jutottak, nem tudom, de számomra megnyugtató volt ez téma. Nyilván csak azért, mert engem nem érint. Így ültem le az ebédemet elkölteni. A végefelé már éreztem, hogy ez most akármilyen finom, nem esett jól. Az utolsó falat után a gyomrom konkrétan görcsölni kezdett. Nem tudtam, hogyan fogok felállni és felegyenesedni. Ott ültem egy darabig. Ekkor már levonult a tömeg. A gyomrom meg kábé mostanra szabadult meg a téglától, amit belepottyantottak. Hogy én magam is megnyugodtam-e? Azt hiszem igen, de már nem merek semmit mondani és gondolni sem. Minden olyan törékeny.