Kedden jártam az intézetben. Fáj....még mindig. Azért az már némi optizimusra ad okot, hogy egyes pontok határozottan nem fájnak vagy érezhetően kevésbbé.

Az aznapi elmélkedés a félelmekről szólt. Történt, hogy hétfőn el kellett menni Kincs autójáért a szerelőhöz. Logikus, ha már nekem is van egy kiskocsim, elviszem. Ja, csakhogy hónapok óta nem vezettem, és amikor vezettem, akkor is állandóan frászban voltam, amikor kormányt fogtam a kezemben, mert féltem. Hogy mitől? Mindentől. Az autóstársaktól, magamtól. Hogy nem veszek észre valamit, ami pedig fontos. Természetesen ezúttal is gond nélkül elterelgettem Kisoroszlánt, sem technikai, sem elméletbeli, sem figyemetlenségi gondok nem adódtak, mégis végig görcsben volt a gyomrom. Alig vártam, hogy hazaérjünk, és a jól berögzült rutin mozdulatokkal leparkoljam a járgányt a helyére.

Ja igen. Ez így valóban nem normális. Mi a cartól félek vajon úgy igazából? Miért élek meg minden ilyen alkalmat úgy, mintha egy stresszbombán ülnék? A félelmek meg gúzsba kötnek és korlátokat szabnak. Nekem meg ezekből akad bőven. Nem is részletezem, mert ha megteszem, nyilván, és joggal tart az olvasó egy idióta paragépnek. A kezelőm szerint, ezt a vezetési sikerélményt kellene meglovagolnom, és most belelendülni. Úgyis utazunk (utaztunk Tapolcára), itt a ragyogó alkalom. De hisz, olyan kényelmes az anyósülésen ücsörögni, nézelődni, olvasni, aludni. Miért vezetnék és nyomnám fel az adrenalinszintemet? Kellene az a rutin, ami a főtértől hazáig terjed, és vissza. Jó lenne mindenhol, és minden körülmények között úgy, olyan érzésekkel vezetni, mint ezen a pici szakaszon.

Honnan jönnek a félelmek? A gyerekeknek még nincs. Hogyan és miért alakulnak ki? Mert tapasztalok vagy hallok ezt, meg azt, és elképzelem, hogy velem történik, és annyira jól sikerül a képzelés, hogy aztán ott maradok a parámmal, az meg nem megy sehova. Néha leküzdöm, csakazértis, görcsök között, riadtan, remegve. Megcsinálom, és mégsem kívánom újra az élményt. Ez nem az a sikerélmény, ami kell, és újra kell, és megint kell, mint pl. a futás. Fordítva miért nem működik? Hogy hallok ezt, meg azt. Csakhogy ezek a pozitív - és nota bene jóval gyakoribb - ezek meg azok.

Aztán miért pont csak bizonyos töténetek ragadnak meg bennem és képzelem bele magam? Miért vagyok bizonyos félelmekre fogékonyabb, másokra immunis? Mitől függ, hogy akkora hatással tud rám lenni valami, hogy korlátok közé szorítson a szorongás?

Lehet, hogy mindenkinek megvan a maga mumusa? Valakinek esetleg egyszerre több is, mint nekem? Mások is félnek a vezetéstől, az úszástól mély vízben, irtóznak a rovaroktól? Esetleg félnek mondjuk vendégül látni a családot, szeretni valakit, blogot írni, kitárulkozni?

A kezelőmnek igaza van, hagyni kellene a dolgokat történni, nem parázni rajtuk. Sokan megteszik, amiket én nem merek, és semmi bántódásuk nem esik. Én meg egy-egy kiragadott extrém példa miatt falakat építek magam köré. Az életünk úgyis úgy zajlik, ahogyan azt már megírták.

Sorsszerűség. Azt hittem, hiszek benne, de mostmár ebben sem vagyok biztos. Ha hinném, hogy van ilyen, hogy előre megírták, és van fennebbvaló gondviselés, akkor rábíznám magam. Akkor egyszerű, napi rutin dolgoktól nem félnék. Vajon, ha vallásos lennék, akkor is laknának nálam mumusok? Vagy bíznék Benne, és azt gondolnám, Ő ismeri a nekem szán utat és vigyáz rám?

Az is lehet, hogy csak magamban kellene jobban bízni? Megismerni, megszeretni, elfogadni saját magamat? És elhinni, hogy ugyanolyan értékes ember vagyok, mint más, és képes vagyok arra, amire sokan mások?