Napló

...and let me play among the stars,

Let me see what spring is like

on Jupiter and Mars!"

Mennyire szeretem ezt a dalt, és főleg Frank Sinatra előadásában. A minap említettem egy szomorkás bejegyzésemben, hogy mennyi vidámság kavargott még előző nap a fejemben. Nem hagyom ki őket, próbálom most a vázlatokból összeszedni az örömkockák folytatását.

Ha időrendben akarok posztolni, akkor a térdvédőkkel kell kezdenem. Történt azon a szombaton - talán most lesz két hete - amikor reggel 7-kor már kocogni indultam, hogy felhúztam az uram térdvédőit a futáshoz, de az egyik eléggé szorított, olyan szűkösnek tűnt. Még csodálkoztam is, és úgy voltam vele, biztosan kicsit husisabb a combom, jó is lesz már kocogni és fogyni. Leróttam a köreimet, és amikor hazamentünk, az egyik mosásnál bedobtam a térdvédőket is a gépbe. Lejárt a program, kiteregettem, és délután amikor szedtem össze a száraz ruhákat, a térdvédőket is épp hajtottam volna ketté, és észrevettem, hogy az egyik jóval kisebb, mint a másik.

Nagyon meglepődtem, el nem tudtam képzelni, mi történt, csak kerekedtek kifelé a szemeim, és kattogott az agyam. Akkor beötlött, hogy 90 fokban mostam. Jesszusom, összement. Na de csak az egyik? Fogtam a két kezemben az áldozatokat, és vittem le megmutatni az én végtelenül bölcs, és logikus páromnak. Majd ő megmondja, mi történt. Épp jött felfelé, Sherlock Holmes és doktor Watson így a lépcsőfordulóban vitatta meg a dolgot. Értetelenül, szőke módjára mutattam neki a térdvédőket, mire Ő először egy csodálkozó pillantást vetett, látszott rajta a döbbenet, majd közölte, a nagyobb a térdvédő, a kisebb meg a könyökvédő. Fele-fele párat hozott nekem haza a konditeremből. Én meg egy könyökvédővel a térdemen róttam a köröket a salakpályán szombat hajnalban kakasszóra. Nem is olyan husis az a comb, ha egy könyökvédőbe belepréselhető. :-)

Aztán volt nekünk házassági évfordulónk is 25-én. Számszerint a 4. Talán emlékeztek még, a tavalyi ünnepi vacsora a mekiben végződött, és az azelőttiek sem sikerültek épp tökéletesen. Idén a kedvenc helyi éttermet választottuk. Félve, mert legutóbb, amikor ott jártunk, nem működödött az elszívás, és a nem dohányzó részen is nagyon lehetett érezni a füstöt. Akkor, nem is maradtunk ott. Szerencsére azóta megjavult a rendszer, na meg bagósok sem nagyon voltak.

Spenótos, mozarellás, paradicsomos pangasius filét szerettem volna vacsorázni, de már megint nem volt. Tulajdonképpen amióta oda járunk, csak először volt és azóta sem. Most azért reménytkeltőbben alakult a helyzet, mint eddig. Kérdeztem van-e pangasius, mondta a pincér, van. Szuper, akkor azt kérem. Alig telt el egy pár perc, a felszolgáló nagy sajnálkozások közepette közölte, hogy pangasius ugyan van, de most meg spenót nincs. Mosolyogtam, godoltam, legközlebb hozok mindent, majd mondtam, akkor a szokásos lazacot kérem, a szokásos brokkolis, tejszínes tésztával, és a pangasius ételt meg vegyék már le az étlapról. :-)

Határozottan fejlődőképes vagyok. Pár éve, ilyen esetben már hisztiztem volna. Lehet, azért ez az egész herceurca körülöttem baba ügyben, hogy jelentős személyiségfejlődésen menjek keresztül, minek része az is, hogy el tudok vonatkoztatni egy étteremben a megkívánt ételtől, hamar túl tudok lépni a tényen, hogy nincs, és gyorsan tudok választani helyette mást?

Az évfordulós gálavacsora remekül alakult. Még mindig sok-sok mondandók van egymás számára, szeretjük és tiszteljük egymást, és összecsiszolódtak a fogaskerekek is.  Ő Mr. Prompt. Alapos, pontos, kíváló stratéga, teljesen kiszámítható és megbízható, jó emberismerő, és lehet rá építeni. Én a szétszórtság bajnoka. Simán csak "Zsuzsi". Így szólít, ha valami, nem egészen a Prompt családba való dolgot hajtok végre. Elég gyakran elhangzik ez a név nálunk. "De Zsuzsiii". Hát igen, amikor a szemüvegemet a szennyestartóban találja meg, vagy a lépcsőn megbotolva, három lépcsőfokot zuhanok előre, majd mint egy rongybaba, amikor kiegyensítik, folytatom az utamat tovább. És vagy nyolc mindenféle színű folt éktelenkedik a lábamon, mert folyamatosan nekimegyek mindennek, és észre sem veszem. Vagy, amikor égve hagyom a szélfogóban a villanyt reggel induláskor, és arra érünk haza, hogy világít. Ki van nálunk? Hűű, de nehezen viseli ezeket, mégis itt van még mindig mellettem.

És mégis, még most is minden nap elmondja, hogy tudjam, hogy mennyire szeret, és hogy milyen szép vagyok. Még akkor is, amikor már a négy napja nem mosott hajam összetapadva nyomódik a fejemre, és vagy 15 pattanás virít a homlokomon, államon és szám szélén, meg a több órás sírástól vörösek és duzzadtak a szemeim, és akkor is, amikor 12 kilót hízok. Észre sem veszi, azt mondja. Velem van a hibáim ellenére is, és így szeret. "Úgy, ahogy vagyok", hogy klasszikust idézzek. Ha túlságosan kattogok valamin, vagy nekikeserdek, Ő mindig győz a humorával.

Jó haverok vagyunk, meg jó szeretők is. Khhhm, na jó, mostanában lehetne javítani az utóbbin, de rajta vagyunk. Az egész egyik és másik fele. Mások, és mégis egyformák. Egymás nélkül nem létezők. És baromi jó csapat. Nincs számunkra lehetetlen és megoldhatatlan. Nemhiába, már hét éve szórakoztatjuk magunkat csapatépítéssel folyamatosan.