A mai napra is jutott egy terhességi hír. Az egyik legjobb barátnőmé. Aki úgy volt vele, ha lesz, akkor lesz, ha nem, akkor nem.

Az egyik szemem sír, a másik nevet! Olyan nagyon dühös vagyok és szomorú, és egyre inkább nem értem, hogy miért kell nekem ezt elviselnem. Ez bizony már "a hab a tortán, a fény a fán". Hogy erre a hétre miért jutott két ilyen hír is mindjárt? Mert épphogy az elsőből feltápászkodtam, aztán nehogymá' egy napig is két lábon járjak! Mert akkor még büszke ember látszatát kelteném, aki a kiegyensúlyozottság és az erő mintapéldánya. Hadsereget lehet klónozni belőle.

Nem utálom én Őt, Őket! A világra, a sorsra haragszom, amiért ránk mérte ezt a mérhetetlen nagynak tűnő terhet. Ezt a többtonnás súlyt, és fájdalmat, és nem elég önmagában, még tetézi is. Ne tőlük vegye a babát (ha megtenné, mégjobban utálnám érte!) - ez így van rendjén és jól - hanem nekünk adjon már végre egy egészséges szépséget!

Hogy ebből a maiból hogyan fogok feltápászkodni, még nem tudom. Már a számokban sem bízhatok, meg a béna szállítókban. Ó, hogy mennyire utálom az egész világot! Benne magamat, mert nem tudok őszinte lelkesedéssel örülni a barátnőm örömének. Pedig ha neki nem is, nekem tudnom kellene, hogy mitől menekült azzal, hogy így összejött nekik.

Valószínűleg a hétfői igazmondásomért kaptam ezt a mait. Mi másért? Mert kifakadtam, és leírtam, amit érzek.

Gondolkodom, hogy kivel is tudnám mindezt megbeszélni! Valaki írjon már, vagy hívjon. Vagy ha nem, hát majd én. Kinek öntsem ki a lelkemet? Az összes hozzám közelálló embernek már vagy van gyereke vagy épp babát vár. Hopp, már csak én maradtam szinte. Nincs valahol ezen a világon egy baba és pocakmentes sziget?

Annyit gondolkodtam az utóbbi időben azon, hogy váltok, mindent, csak férjet nem. Elköltözünk, új munkahely, új élet. Dehát hová? Külföldre, oda kellene menni. Ugyanakkor, mindenhol lesznek kismamák és babák is. Menekülnék, de nem tudom hová és hogyan. Mit érnék azzal, hogy felrúgom az eddigi életemet? Egy darabig működne az újdonság varázsa. És aztán? A férjemet sem hagyom el, mert már nem azon a hősszerelmes hőfokon égünk. Hamis ábránd lenne elhinni, hogy le lehet élni egy életet ugyanabban a tűzben, mint amivel indult a kapcsolat. És akkor minden ilyen alkalommal váltani kellene? Hát hová lenne a világ? Elveszne a kölcsönös szeretet, a tisztelet és a megbecsülés értéke.

Nehéz ez a mai nap. Lassan múlik el, és sírógörcsökkel nehéz dolgozni. Bár lenne már fél6, hogy kiszabadulhassak innen. Bezárkózzak a magam kis világába és Attival lehessek. Egyre inkább úgy érzem, hogy az lenne a jó, ha kizárnám a külvilágot. Távmunkázni, nem barátkozni és nem élni társasági életet. Strucc politika, de beválhat. Lagalább addig, amíg jobban leszek egy kicsit. Istenem, hány baba született már meg a szűk környezetemben, amióta mi is szeretnénk. Meg sem tudom számolni. A mi harcunk meg egyre reménytelenebb.