Fáradtan, kimerülten és fásultan zuhantam bele az idei Karácsonyba. Hagyomány már évek óta kétszemélyes kicsi családunkban, hogy 23-án feldíszítjük a fát, megajándékozzuk egymást és elköltjök az ünnepi vacsorát, amit természetesen én készítek el. Másnap ebéd az egyik, vacsora a másik családdal. Karácsony első napján a nagyikat és anyuék keresztfiát látogatjuk meg, másnap pedig a többi rokont ad hoc jeleggel.
A csomagolással minden évben már jó időben el szoktam készülni. Idén, szinte az utolsó pillanatban, 23-án csomagoltam be az ajándékokat. Úgy döntött mindkét család, hogy teszünk a fogyasztói társadalomból élősködőkre, és csak a gyerekek kapnak ajándékokat. Ennek ellenére, volt mit csomagolni. (Így utólag már tudom, hogy a nem ajéndékozás jó ötlet volt. Észre sem vettük, hogy nincs, mert enélkül is jól éreztük magunkat.)
Szerettem volna saját készítésű bonbonokkal meglepni minden családtagot, azonban minden igyekezetem ellenére a türelmem és az ügyességem cserben hagyott. Idegesen hajítottam a kukába az egész gezimecét. Pedig finom lett volna. Aszaltszilvás-rumos-marcipános. Ekkor már vagy tizedszer fakadtam sírva aznap, pedig még csak délelőtt 11 volt. Istenem, hogy mennyire gyűlölöm ezt a buzi Karácsonyt! 26-án valami puccos szállodában fogom áztatni a valagamat, ahelyett, hogy a vásott kölkeimet kergetném a fa körül, mert csillagszóróval gyújtják fel egymás haját. Szóval, jó lesz az a wellness, de van ami még jobb lenne.
A nap gyorsan elszaladt, épphogy csak felfrissítettem és összepakoltam a toalettemet, mire Bogyesz hazaért a munkából. Feldíszítettük a fát, közben szóltak a karácsonyi dalok. A fényeket minden évben én teszem fel a fára végtelen türelemmel, mert a füzér állandóan leveri a már korábban felaggatott díszek felét. Az a helyzet, hogy ebben az évben még karácsonyfát sem akartam, nemhogy az égősorral vacakoljak a zéró türelmemmel. Bogyesz azonban azt mondta, hogy ő nagyon szereti a fényeket, mert ez a hab a tortán, azaz a fény a fán. Hát erre a szép gondolatra nem tudtam nemet mondani, és a fénysor fára varázsolása közbeni szentségelés sem számít, mert a cél szentesíti az eszközt. A cél pedig az volt, hogy Bogyónak örömet szerezzek. Megajándékoztuk egymást, persze mindketten azt kaptuk, amit szerettünk volna. Készítettünk pár fotót magunkról az utókornak. Tisztára olyan mintha tökéletes boldogságban élveznénk az ünnepet, szinte megszólal a fotó és Jingle bells-t énekli. A közös vacsorát ezúttal nem én készítettem, hanem a helyi menő étterem séfje. Igaz egy nagyhangú háromcsíkos mackós társaság a mi Karácsonyunk romantikáját folyton megtörte az ordenáré, hangos beszélgetésével, de ezen a ponton már ez sem számított, csak a fejem fájdult meg tőle piszkosul. A vacsi amúgy nagyon finom volt, a társaságom remek, és a bor sem utolsó.
Másnap a családjainkkal töltöttük az időt. Mindkét helyen letudva a kötelező összeugrásokat és sértődéseket nagy szeretetben ajándékoztuk meg a család gyerek tagjait, fogyasztottuk el az ünnepi étket és vetettük bele magunkat a játékba meg a beszélgetésbe. Marconka első Karácsonya volt ez, és mondhatom, igen nagy ügyességgel tépte le a csomagolópapírokat az ajándékokról.
Másnap még megláttogattuk a nagyit és anyuék keresztfiát, majd becsomagoltunk az utazásra. 26-án még délelőtt kisétáltam a temetőkbe, hogy boldog ünnepet kívánjak azoknak a szeretteimnek, akik már nincsenek itt a földön, azután elindultunk a Velencei tóhoz.
Utolsó kommentek