A hétfői jó eredményen felbuzdulva, kedden és csütörtökön ellátogattam a munkahelyre. Megmutattam a pocakomat, közvetlen kollégák hallgatósága előtt nyilvános bejelentést tettem, és rém büszkén fogadtam a gratulációkat. Igazából szerettem volna egy all staff (400 fő) körímélben az egész cég tudtára adni. :-) Sajnos, nincs jogosultságom ilyen széles körű címre írni. :-)

Sokan megkérdezték, hogy hol voltam, nem láttak sokáig. Nekik elmeséltem, és mindenki nagyon boldogan fogadta a hírt. Bezzeg én anno...Az utóbbi időben folyton bujdokoltam az ilyen bejelentések elől, pedig akadtak szép számmal. Ilyenkor nagyon szégyellem ám magam....

Kedden sor került egy nem tervezett megbeszélésre is a főnökömmel. Úgy tűnt a babavárásom jobban érdekli őt, mint a számítógép parkunk helyzete (50 feletti férfi). Kiderült a menye is babát vár, januárban fog szülni, így nagyon képben volt az összes vizsgálatot és tünetet illetően. Kicsit fura volt az olyanfajta kérdéseket hallani, hogy "és milyen édességet kívánsz?", de valahogy teljesen természetesnek is tűnt, hogy a költségvetés aktuális állása helyett ilyen lényegi dolgokat vitassunk meg. :-)

Az októberi konferencián nem veszek részt végül. Megszervezem, és átadom az egészet valakinek, az előadásomat meg gondolom, megtartja más. Nem azért, mert olyan nagyon fárasztó lenne (amúgy az), hanem, mert lesz vagy 100 résztvevő a világ minden tájáról, és október már erősen járvány szezon. Ezt a főnököm vetette fel, hogy nekem pont az nem hiányzik, hogy valamit elkapjak. Hát, igaza van.

Persze beszéltünk munkáról is, és szóba került a pótlásom. Mondtam, hogy addig tervezek nem dolgozni, amíg anyagilag bírjuk, ez kb. 2 év lesz, ha hamarabb megcsappanunk, akkor elképzelhető, hogy korábban visszatérnék. Szó szót követett, és már bent ült a HR-es is. Valami teljesen másra számíthatott, amikor a főnököm felhívta, hogy ha tud, ugorjon már be hozzá, mert a hír hallatán úgy nézett, mintha egy ufó szállt volna le a szoba közepére, és őt kellett volna interjúztatnia. Aztán persze, a döbbenetet váltotta a mosoly, és a szakmai dolgok. Egyeztettük vele az elvárásokat, és most keresik az utódomat. Elvileg februárig leszek, leginkább itthonról. Decemberben jönne az új ember, így 3 hónapunk lesz az átadás-átvételre. Nem is értem, már egy ideje, nem nagyon szeretek dolgozni - valószínű, mert babázni szeretnék - mégis szíven ütött ez az egész helyzet. Pótolható vagyok....Persze, ezt már kezdő koromban megtanultam az akkori irodavezetőtől, hogy nincsen pótolhatatlan ember, de azért jó volt azt hinni hosszú évekig, hogy én talán nélkülözhetetlen leszek. Jó van na, tudtam, hogy nem, de mégis...

Az enyhe szomorúság a ráaeszmélés hatására, miszerint nem ülhetek meg egy popsival két lovat - friss anyának lenni, és főállású dolgozó nőnek egy multinál - hamar tovalibbent. Kezdtem érezgetni, hogy mi is vár ránk tulajdonképpen, és mintha minden nap tabula rasa lenne, a felismerés újra és újra belém hasít, igen, ezúttal valóban anya leszek, Nyonyesz meg apa. Tehát, mi együtt szülők, és nekünk babánk lesz. Lilla vagy Dávid, esetleg Attila. Eddig mindenki lányt mondott, én is azt érzem.

Na a keddi kitárulkozás, utód megbeszélés és büszkeség után jött a para. Most, hogy ennyien megtudták, mi lesz? Nem hamarkodtuk el a bejelentést? Elbíztuk volna magunkat, és a 13. héten még nem kellett volna kikürtölni ? (hozzáteszem, lászik, és a kevésbbé diszkrét kollégák ennek hangot is adtak ;-)). Ráért volna, ha már megszületett, nem?

A keddi munkahelylátogatás kellőképpen lefárasztott, így szerdán sokat pihenem, majd csütörtökön újra kirándulás az irodába. Valahogy odabent nem éreztem annyira az émelygést meg a hányingert, mint itthon. Gyakrabban kellene bejárnom.

Hát, sajnos, nem múlt el a 12. héten a rosszullét, de talán mostmár jobb lesz lassan.