Annyira, de annyira szeretném tudni, hogy most éppen mit csinálnak a pöttyöcskék. Ha lenne bent egy kamera, amin folyton nézhetném őket. Azt, ahogy befúródtak a jó kis méhnyálkahártyába és ott is maradtak és szépen fejlődnek. Jut eszembe, lassan már nem is pöttyöcskék ők, hanem ebihalszerűségek. Kis ebihalacskák, akik minden bizonnyal itt ficánkolnak a pocakomban és rakoncátlankodnak, mert néha borzasztó szurkálásokat érzek a pétefészek tájékról. Fájdalom is van, mensiszerű is meg nem is. Feszítő érzés és nyomó. Aludni már nem nagyon tudok és egyre többet gondolok a kicsikre és arra, hogy vajon velünk vannak-e még. Olyankor mindig arra jutok, hogy persze, hisz mitől ne lennének. A cicim is fáj kicsit, inkább viszket. Épp mondtam tegnap Attinak, hogy nem érdekel, csak fájjon, mert az is egy jó jel. A kis ebihalacskáink fejlődnek. Atti az ebiapu én meg az ebianyu. :-)
Még mindig háromnak szurkolunk és nem vagyunk hajlandóak azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha...Majd, ha valóban így alakul, akkor eljött az ideje a mérlegelésnek, addig nem.
Ezúttal sikerülnie kell, de azt hiszem, akkor sem lehetne hibáztatni, ha nem vállalnék még egyet. Persze, azt, hogy min megy keresztül az ember egy ilyen lombik program elejétől a végéig, senki nem érti és nem tudja, csak az, aki átéli. A remény, a kétségbeesés, az elbizonytalanító érzések, a fizikai fájdalmak, amikről sohasem lehet tudni, hogy éppen jót vagy rosszat jelentenek. Nagyon-nagyon optimistának és pozitívnak kell lenni, kiegyensúlyozottnak és egészséges lelkületűnek. A szurik, a naponta többszöri maroknyi gyógyszer, amiknek ki tudja mi lesz a hatása a későbbiekben? Mert azért úgy gondolom, ennyi beavatkozást a normális menetbe a szervezet nem tűr bosszú nélkül. Persze, az meg a sors vagy a szervezet szemétsége, hogy nem rendesen működik vagy legalábbis nem úgy, ahogyan kellene. Azért olyan öreg még nem vagyok, hogy ne sikerülhetett volna már két és fél éve természetesen.
Nagy-nagy kibaszás az élettől. Olyan másfél éve minden nap úgy ébredünk, hogy új nap-új remény. Bízunk és remélünk, mindig találunk valamit, ami újabb reményt ad. Kivizsgálások, stimulációk, újabb kivizsgálások, inszeminációk, lombik, műtét és még egy lombik. És ez a mostani a legfélelmetesebb, mert ha ez nem sikerül, akkor már nem tudom, mit kell tennünk azért, hogy babáink legyenek. Én már semmit nem fogok érte tudatosan tenni. Elfáradtam és nem akarom ebben a feszültségben leélni az életem. Nem akarom már, hogy mindin hónap csak egy újabb alkalom legyen arra, hogy talán majd most sikerül. Belefáradtam, őszintén akarok örülni az életnek és élvezni azt, mert nem tudom, meddig tart. Úgy gondolom, még sokáig és úgy gondolom, hogy így vagy úgy, de sok-sok tizenév boldogsága vár még ránk.
Utolsó kommentek