Sokszor felteszem a kérdést magamnak. Miért akarnak az emberek gyereket? És miért akarunk mi is? Hisz olyan sok mindenben korlátozna, amit most felhőtlenül élvezhetnénk.

A távirányító gombját nyomkodva, egy új csatornára tévedtem, ahol pici lányokat készítettek fel és küldtek szépségversenyre - hogy is fogalmazzak? - nem épp ilyen versenyre illő anyukák. A lányok egy része élvezte a tündöklést, a sminket, a méregdrága ruhákat, a szereplést, és azt, hogy úgy néztek ki mint egy mini felnőtt full műarccal és mosollyal a több réteg vakolattól, amit rájuk kentek, és az ultramodern, de igencsak felnőttes frizuráktól. Akadtak olyanok is, akik nem igazán érezték otthon magukat ebben a szerepben. Akárhogy is, ezek a kislányok valahogy odakerültek arra a versenyre. Az anyák vajon saját álmaik megvalósulását látják ilyenkor a lányukban? Miért nem valósítják meg ők maguk az álmaikat, miért kényszerítik azt a gyerekükre? Az biztos, hogy nem ezért szeretnénk.

Hogy legyen kire büszkének lenni, mert a miénk, mi neveljük olyan remekké, amilyen. Egyik várandós kolléganő, már most tudja, hogy a gyerek mennyi idős korában, milyen sportot fog űzni testi fejlődése érdekében. És ha mondjuk a kölköt majd a sakk érdekli, és utálni fog úszni, kajakozni meg futni és még focizni is? Hát ez sem az az ok, amiért olyan nagyon szeretnénk már kisbabát.

Aztán mert mindenkinek van, és lemaradunk, és "Mások" leszünk, ha nekünk nem lesz. Igen, ez igaz, mások vagyunk már most. Nemrégiben kezdtem el ezt érezni. Más az érdeklődésünk, más az időbeosztásunk, mint a legtöbb barátunké és a családtagoké. Nekünk nincs fél szemünk nullától huszonnégyig egy kölkön, és tudunk még úgy telefonozni, hogy ne minden második szavunk az legyen "gyere el onnan", " mit csinálsz már megint", "nem szabad", jaaaaj, de édes vagy, gyere ide egy puszira". Aztán csak várok-várok, hogy a vonal túlvégén valaki hozzám is szóljon újra, és persze mosolygósan megértem a helyzetet. Mert én is pont ezt csinálnám. Igen, vannak ők és vagyunk mi. És lassan már csak mi ketten. Kirekesztettnek érezzük magunkat. A saját társaságunkból. Senki nem rekeszt ki minket, de mégis, valami más, mint azelőtt, hogy mindenki sorra gyereket vállalt volna. Mégsem ezért szeretnénk. Nem azért, hogy újra komfortosan érezhessük magunkat a köreinkben.

Aztán, vannak, akik azzal hozakodnak elő (nem mindenki tudja, hogy mi szeretnénk, épp csak nem jön össze), hogy ki fog rólunk gondoskodni, ha megöregszünk. Hát az biztos, hogy nem azért szeretnénk, hogy legyen, aki majd gondoskodik rólunk. Próbálunk úgy élni, hogy ne kelljen rólunk gondoskodni majd.

Amikor megkérdezem az én Drágámat, hogy Ő miért szeretne, nem tudja megmondani. Általában valami olyasmit mond, hogy szeretne büszke lenni rá. Nem arra, amit rákényszerítünk és eredményes benne, hanem az egész lényére, úgy, ahogy van. Szeretné szeretni, puszilgatni, vigyázni rá, felelősen nevelni.

Játszani vele, nagyokat nevetni. Télen szánkózni, nyáron strandolni, sokat sétálni, jókat ünnepelni. Húsvétkor tojásokat keresni a kertben, Karácsonykor mézeskalács figurákat készíteni. A szülinapján nagyokat ünnepelni, és a hétköznapokon is úgy élni, mintha ünnep lenne. Nagyokat mókázni és kacagni. Gyereknek lenni újra. Gondoskodni, szeretni, odabújni, boldog és kiegyensúlyozott felnőttet nevelni, aki szeretettel és örömmel tér vissza mindig a szülői házba. És miután elengedtük, és újra ketten maradunk, - persze már sohasem teljesen - akkor újra éljük a fiatalkori szerelmet az élet alkonyán. Hát talán ezért.