Mocsok szar volt. Utálom. Nem akarok többet menni. Még mindig annyira fáj, mint először. Vagy mégsem, százszor jobban. Semmi eredménye ennek a masszív, intenzív mazochizmusnak. Ma már sírni tudtam volna közben a fájdalomtól. Gyűlölöm. És most is csak sírni tudnék. Ebéd közben valami FLP termékekről beszélgetett két lány, és hogy valakinek ettől lett gyereke. Na, még itt is ez a téma. Aztán zajlik az élet is, és számomra úgy tűnik, mindenki - az összes szar anya - kap ezen a földön gyereket, valaki mindjárt kettőt is, csak én nem. Pedig szar anya tudnék lenni én is.

Hiába a langymeleg meg a tavasz. Az utcákon sok az ember. Idegesítően sok. Főleg a kismama meg a gyerek. A fiatalok meg ocsmány ruhákban járnak. Szörnyű divat következik. A virágos ajtajában mutatóba kitett jácintok és nárciszok sem voltak már olyan nagyon szépek és illatosak. Semmi sem jó most. Dolgozok, úgyis ebbe fogok beleöregedni egyszer egy megkeresedett, vén, mísz szipirtyóként. Akinek majd összesúgnak a háta mögött, és csak azt sutyorogják: "szegénynek nem lehetett gyereke, azért ilyen keserű és undok."