Most olvastam vissza a hétfői bejegyzésemet. Elég nyugodt voltam ekkor még.
Ezután átfutott az agyamon, hogy tényleg nagyon pincuri a babócánk. Ilyenkor már tizen, huszon mm szokott lenni erős szívhanggal. A lányok sem voltak olyan lelkesek a Cirisben, mint múltkor. Vagy legalábbis nem tolongott ott mindenki, hogy lássa az uhu felvételt.
A'sszem úgy 5 órát sírhattam szinte folyamatosan. Plusz a munkahelyi könnyek lenyelése.
Hétfő ese még bizakodtam benne, hogy alszom egyet és a kedd reggel már újra napsütéses lesz. A nap valóban sütött, de én nem tudtam meglátni. Atti is annyira elszomorodott. Azután rájöttünk, hogy nem szabad a Kicsikénket leírni, itt van, fejlődik.
Csakhát, sajnos, mi már azt sem fogjuk elhinni, ha megszületik és a karunkban tatjuk. Olyan borzasztó, hogy nem merünk már őszintén örülni semminek, mert olyankor rendszerint kapunk egy jó nagy pofont. Durrr. Szóval, bízunk, hiszünk a babánkban, abban, hogy fejlődik, de csak mérsékelten és ott van az a pici kicsi esély a rosszra is. Ott motoszkál és nem tágít.
A jelek ismét felerősödtek. Kedden és szerdán és csütörtökön már néha olyan nagyon fájt a cicim, hogy hányingerem volt tőle. Ugye mi ennek örülünk. Szeretném, ha hétvégén is jönnének ezek a jelek, addig valahogy biztosabb vagyok a babócában, amíg fáj.
Utolsó kommentek