Azt hiszem innen már nincs lejjebb. Amikor már semmi sem számít és a munkahelyen is egyfolytában a könnycseppek homályosítják az ember látását. Amikor két percnél tovább nem tud semmire koncentrálni és utálja az egész világot, benne a legjobban talán saját magát. Egyetlen dolog körül forog az agy és a tehetetlenség őrült erővel feszít.

Amikor az sem számít, hogy már csak négyet kell aludni a konzultációig, mert nem számít a konzultáció sem. Amikor csak feküdne az ágyban, feje búbjáig betakarózva, hogy senki se lássa, és Ő se lásson senkit. Mert az életnek így nincs értelme.

Nem tudom, hogyan jutottam idáig másfél hét leforgása alatt, de valahol épp itt tartok. A szemem már fáj a sírástól, a torkom meg a visszafolytott könnyektől, a gombócoktól a torkomban. Ébredés után még ki sem nyitom a szememet, már könnyek szöknek bele.

Aztán a következő lépés a klotyó irányába tart, csekkolni, hogy végre megjött-e már ez a dög. Merthogy a 32. napon járok éppen és nekem mindig megjön 28-30 napra. Nincs csúszás. Csak egyszer volt, a vetélés után. Hát nem, még mindig nem.

Óóóóó dehogy, nem vagyok...Tegnap már teszteletem egy negatívat. Úgy voltam vele, ha nem jön meg, tehát mégis baba van a pocakban, akkor minél előbb beszélni akarok a dokival az eredményeimről. Ha kell valamilyen gyógyszer, akkor kapjam meg. Nem akarom mégegyszer átélni azt. Dehát semmi. Gondoltam, béna kicsi teszt volt, olcsó kis vacak, veszek én egy komolyabbat, ha mára sem érkezik meg, akkor azt csinálom meg. Hát kérem, nem jelent meg a csík a kontrol ablakban. Azt hittem a guta megüt. 20 perc elteltével láttam, hogy lett ott egy halvány csík, de csak egy. ÚrIsten össze sem tudom számolni, mennyi ilyen tesztet láttam már! És még mindig hiszek benne, még mindig megvezet engem ez a dög, még mindig átver a palánkon.

Így a 32. napon már nincsenek illúzióim. Egyszerűen az én pontos mensim most nem akar megjönnni, és nem is érzem a szelét sem. Eddig legalább ez rendben volt, mostantól belép majd egy újabb probléma az életünkbe? Vagy a pajzsmirigy gyógyszer kavart be? Van még egy vacak tesztem otthon. Ha holnapig semmi, megint megcsinálom, és ha negatív, akkor megyek futni vagy taposni. És széttaposom a gépet, nem érdekel, ha ki is kell fizetnem, akkor is!!! Mert úgy érzem, ebbe már beleőrülök. Ki kell engednem a felgyülemlett szomorúságot, haragot, dühöt, értetlenséget, tehetetlenséget, keserűséget, negativizmust. Az önmarcangolást. Mert mindig kell, hogy legyen egy bűnbak.

És én bőven megtettem a múltban mindent, hogy szarrá roncsoljam a petesejt állományomat. És ebben is a pasik jártak jól, mert nekik mindig van 100 nap múlva esélyük arra, hogy szebb és szebb sejteket produkáljanak, mert ugye náluk folyamatosan termelődik. Minket meg a teljes állománnyal raknak le ide a Földre, születésünk pillanatában ott van az összes sejt, egy új sem fog már képződni életünk során. És ifjú korában az ember, amikor először rágyújt nem is gondol arra, hogy ez hogyan hat a benne csücsülő állományra. Meg akkor sem, amikor egy buliban megissza az első pohár bort, aztán persze nem áll meg a bulizás az elsőnél, és igen, egy-két pohár mindenhol lecsúszik. Pedig akkor még nagyon sokan vannak odabent és még nagyon egészségesek! És akkor sem a petesejtjeire gondol a lány, amikor a vakbél műtét után közlik vele, hogy komoly gyulladásban van az egész nőgyógyászati terület, és akkor sem amikor csipszekkel meg gyorskajával tömi a testét nap mint nap. Merthogy hányan csinálják ezt! Szinte mindenki!

Oké, lehet, hogy megérdemlem, de akkor miért csak én?

Itt állok egy újabb program előtt, és semmi lelkesedés, csak az elkeseredettség. Nem lehet így elkezdeni. Vissza kell szereznem a pozitív gondolkodásomat, az optimizmusomat, a reményt.

Persze amikor a vizsgálatok elkezdődtek és tudtam, hogy egy újabb lombik van kilátásban, én akkor még nem éreztem késznek magam. Szerettem volna élni, boldogan. Tanulni, fejlődni, talán előrelépni a munkahelyen, utazni egy kicsit, pihenni, megtanulni élvezni a szexet újra a puszta valójáért, és nem egy gyerekgyártási eszközként tekinteni rá. Sportolni, jókat enni és inni. Aztán jött a hidegzuhany, petevezető átjárhatatlanság és pajzsmirigy érték formájában. A korom, a visszatérő endo, és az előbbi két tény meg arra kényszerít, hogy minél hamarabb megtörténjen a következő program. Kényszerítve érzem magam, saját magam által. Ettől a kettőségtől persze egyik utat sem tudom jól kivitelezni, és ez is vezethetett ahhoz az állapothoz, ahol most tartok.