Napló

Ezt a posztot már vagy két hete elkezdtem írni, épp csak nem tudtam befejezni, aztán történt közben ez meg az, amit ki kellett írjak magamból. Így a befejezés idáig váratott magára. Természetesen a hangulatomnak megfelelően, talán változott is az eredi elképzeléshez képest.

Régi szerelmem a taposógép. Még sok-sok évvel ezelőtt, amikor Attival épp csak összejöttünk, együtt jártunk edzeni és amíg ő a súlyokat nyomkodta, én a taposógépet koptattam. Nagyon belejöttem, és baromi jó kis alakformáló cucc. Ha nem vártak a gépre, akkor 50 percet nyomtam általában.

Vidékre költöztünk, belaktuk a házat, nem jártunk edzeni. Na hazudok, én nem jártam. Atti talált egy helyi konditermet, amolyan házi sufnituningos erőgépekkel. Nem épp az a rózsaszín csajos fajta, így ide nem kísértem el. Maradt az ásás, kapálás, meg aerobic Sóder Norbival, nejét nem csipázom. Nem bírom a sipákolását.

Aztán kezdődött a kocogás kicsit több, mint egy éve, és nem is lett volna azzal baj, ha nem köszönt be a tél, meg a hideg. Beszorultam az edzőtermbe, ahol izzadságszag van és futógép. Nem először álltam ilyen gépen, sőt, de valahogy mostanában nagyon nem érzem jól magam rajta. Szédülök és teljes az instabilitás. Ha futógépre is kellene jogosítvány, egy túlbuzgó, szabadnapos, éppen gyúró idejét töltő zsaru már bizonyára bevonta volna ittas futás miatt. Már a látvány alapján, ahogy megingok a gépen. Gondoltam, szenvedni nem kell - meg a kocogásban amúgy az a jó, hogy szabad levegőn végzi az ember, nem egy masszív emberszagú edzőteremben - próbáljunk ki valami mást. Megláttam a taposót és egyből előtörtek a régi érzések. Felpattantam hát, és pár perc elteltével rájöttem, az hogy egyszer 50 percig bírtam relatíve magas fokozaton, nem ad örök kondíciót a taposógépre. :-( Most épp kezdem az elején, és szépen fokozatosan növelem a tempót. Közben a fülemben dübörög a zene, az agyam pedig kattog.

Felpattanok, beállítom. Nyelv: angol (magyar nincs) ENTER, súly: 61 kg, jól van, jól van: törlés és javítás: 62 kg ENTER, időtartam: 40 perc ENTER, szint: 1 - naná, hisz innen megyünk majd felfelé ENTER, program: manuális ENTER. Fülhallgató fülbe, zene indul. Madonna, Give it to me.  Taposok. A gép írja a megtett emeletek számát és az elfogyasztott kalóriát. Néha elkeserítően kevésnek tűnik. Madonna üvölt a fülembe: "Got no boundries and no limit". Milyen igaz, itt nincsenek határok, csak az ember, a gép, meg a taposás. Közben percenként váltom a szintet. Már 3-nál tartok. Nézem a kalória számlálót, jesszumpepi! 20, egy natúr joghurt is 80. "Don't stop me now, don't need to catch my breath, I can go on and on and on." Nem szeretem Madonnát, de ez a száma nagyon jó. Kirobbanó energiát ad, ennél már csak a következő jobb, Kosheen: Hide you.

Amikor anno 7 éve belezúgtam a tapasógépbe, többek közt emiatt a szám miatt bírtam 50 percig. Amikor úgy éreztem, vége, nem bírom tovább, a tüdőm, a szívem, a lábaim, a karjaim, minden izmom totálisan elfáradt és az erőm elhagyott, nos akkor kezdődött a box aerobic óra ezzel a számmal. Ha Madonna kirobbanó energiát ad, akkor a Hide you azon változta meg egyszerűen rabul ejt, ott tart és taposni kell tovább, amíg a zene visz. Nincs megállás.

Valami ilyen zene kellene a folytatáshoz, ami ott tart, ami mellett egyszerűen nincs más lehetőség, mint csinálni, taposni, küzdeni, mert a végén az érzés mennyei lesz.

Közben már vagy 5 perce elértem a 10-es szintet és csak taposok. Az elfogyasztott kalória még mindig siralmasan kevés, a megtett emeletek száma 37. Érdekes, bárhol máshol még az elsőre is lifttel megyek. Most ezt a szintet kell tartanom még negyed órán keresztül, a zene majd átsegít a nehézségeken. Jár a lábam, a fejemben a gondolatok zakatolnak. Persze semmi értelmes, csak a régi, jól elcsépelt gondolatok. Mindig ugyanarról. Állandóan ugyanazok a miért-ek. Aztán hirtelen bevillan, hisz pár napja volt tüszőrepedésem, én meg minden energiámat a taposásba téve nyomulok, mint egy őrült.

- Hát normális vagy? És mi van, ha épp most jött össze, és ezért nem marad meg? Hagyd abba, állj le! vagy legalább vedd vissza a szintet!

- Pulzus, mennyi a pulzusom? Nem érzékelős gépre szálltam, franc! De kapok még levegőt, ne zihálok, akkor nagy gáz nem lehet!

- Állj meg, vagy legalább lassíts!

- Nem, nem élhetem úgy le az életemet, hogy mindent azért csinálok, vagy azért nem, mert kisbabát szeretnénk.

- Hát csak ennyire akarod? Csak egy edzést kellene abbagyanod! Ha erre sem vagy képes a cél érdekében, akkor nem is fog sikerülni soha.

Közben eltelt a 20. perc is, a 70. emelet és 180 kalória.

- Hagyd abba, ne kínozz!

Ömlik a zene a fülembe: "If you were in my heart, I surely not break you! If you were beside me and my love would take you"

- A lelkiismereted elől sohasem bújhatsz el!

És csak jön, nem is akarok mást hallani: "I'll keep you in saftey, forever protect you, I'll hide U away the world you rejected."

- Nem válaszolsz?

- Hát mit vársz tőlem, mondd?! Hogy mindent, ami egy kicsit jobb kedvre derít, ami boldogságot okoz és kiegyensúlyozttabbá tesz adjak fel a szent cél érdekében? Az emberek 90%-a semmit sem ad fel, és többnyire semmit sem tesz tudatosan azért, hogy gyereke legyen. Csak úgy jön nekik. Én már nem tudok többet tenni annál, mint hogy nem eszem húst, vagy csak keveset, ritkán tömök magamba fehér cukrot és lisztet, már édesítőszert sem eszem, semmi fagyasztott késztermék. A napi két cukor néküli kávé kell. Arról képtelen vagyok lemondani. Iszom a napi egy zöld teát, szedem a pajzsmirigy gyógyszert, a halolaj kapszulát, a folsavat. Naponta ötször étkezem nyugodt körülmények között, és megiszom vagy 1,5-2 liter vizet. Nincs nass, meg fölös kalóriák, cukros és egyáltalán semmilyen üdítők. Sok zöldség, sok teljes kiőrlésű, minden nap egy natúr joghurt, zabpehely és lenmag. Heti kettő hosszú séta a friss levegőn. Stressz lehetőleges kerülése a munkahelyen. Tüszőérés előtt heti két edzés és méregtelenítő szauna. Nem emelek Marcit, mert már majd' 10 kiló. Minden nap autogén tréning, és a kellő ellazultság élérése közben a bent zajló dolgok totálisan tökéletes működését ábrázoló vizualizáció. Majd jobb napjaimon egy kis imagináció, a leendő családomról. Atti, egy göndör, szöszi angyal, egy tüsi, szöszi mini ördög és én. Játszunk és szaladgálunk egy virágos réten. Futkározunk, fogócskázunk, finomakat eszünk és iszunk, majd megpihenünk és bámuljuk az égi mozit. Történetet alkotunk a felhők alakjából. Giccses tudom, de ez ugrott be az első olyan relaxáció alakalmával, amikor sikerült annyira ellazulnom, hogy szabadjára engedjem a képzeletem.

- Most már mindegy, a 30. percnél tartasz. Már csak a levezetés maradt....

Csökkentem hát a szinetet minden percben eggyel.

- Igen, a levezetés. Lassítok. Most képtelen voltam nem megtenni, nem taposni. Esküszöm a következő mensiig nem jövök a terem közelébe sem, csak még most az egyszer legyen úgy, mintha nem lett volna őrült taposás. Vegyük figyelmen kívül, jó?

Eltelt 40 perc, 140 emelet és 360 kalória, ami borzasztó kevés, de nem is ezért csinálom. A végére maradt a megnyugvás zenéje. Tátrai-Szűcs, Confession. Lelassulok. Lassan, komótosan taposom a pedálokat, a pulzusom visszaáll a nyugalmi állapotba.

Azóta sem voltam a teremben, csak sóvárogtam utána, hétfőn, és kedden és különösen csütörtökön. Talán a hétvége pontot tesz erre a ciklusra is, és jövőhéten ismét gyűrhetem a gépet 2 hétig. Bár ne gyűrhetném....