Hányszor, még hányszor az életben kell átélnem, hogy megtudom valakiről - most épp egy olyan valakiről, aki egyébként még nem akart volna gyereket - hogy babát vár? Hányszor kell még kényszeredetten őszinte mosolyt csalogatva az arcomra gratulálni? Miközben a könnyeimet nyelem és ismét a fejembe tolul a sok kérdés, a sok miért, és a másodperc töredéke alatt semmisülök meg sokszázadszor. A harag, a szomorúság, a keserűség, a féltékenység, az irigység, a düh, az értetlenség és a tehetetlenség átveszik az irányítást az egész lényem felett, és a komoly küzdelmek árán elért hetek óta tartó kiegyensúlyozottságom - vagy látszat kiegyensúlyozottságom - egy pillanat alatt hullik a porba, és nekem nem marad más, mint építeni, és újra építeni, sokadszor. Magamat, a hitemet, az életről alkotott pozitív véleményemet, a mosolyomat.
Igazad van Niki! Sokkal, sokkal, sokkal jobb lenne gyengének lenni már egy kisbabával az otthonunkban. Utálok már erős lenni, és hiába az elismerő szavak, hogy le a kalappal előttünk, merthogy mennyi mindenen keresztül mentünk már, és mégis milyen erősek vagyunk. Mert nincs más választásunk. Mit tehetnénk még? Nem akarunk erősek lenni, gyereket akarunk!
És persze most is erős leszek, mert megpróbálom kizárni az agyamból, hogy valakinek megint összejött, ami egyúttal még nyomorultabbá tesz engem. Próbálok nem foglalkozni vele, csak a számokat látni az eredménykimutatásban, meg a szállítókkal veszekedni, mert mind béna. Hisz vár a munka frontya, ott meg állandóan kész hadrendben kell állni.
Úgy kiszaladnék a világból!
Utolsó kommentek