Igazából már tegnap láttam, hogy készülődik, de reméltem még meggondolja magát és visszatáncol. Ma reggelre ott fehérlett piroskás kerettel szegélyezve a felső ajkam felett. Grátisz, a mai napon a homlokomon is megindult egy pici piros pötty, meg a államon egy másik.  (Egyedül nyilván félnek, ezért kell, hogy többen legyenek egyszerre.) A ciklusom 22. napján tűntek fel ezek a nemkívánatos pöttyök. Ahogy szokott ez lenni mindig, amikor nem vagyok terhes. Na jó, eddig kétszer voltam terhes, de egyiket sem kísérték nyüves pattanások.

Persze, nem tudtam én ezt ilyen pontosan még pár éve. Akkoriban pattanások jöttek néha, aztán mentek. Túlélhető. Nem is figyeltem ilyesmire, hogy hányadik nap. Mostanra már ismerem a testem minden rezdülését, legfőképpen a ciklusomat. Ha a pöttyök most jöttek, akkor a mensim meg 1 hét múlva érkezik. Legalább nem ér felkészületlenül és váratlanul, ugye?

A mensi meg egy következő ciklus eleje, egy új remény kezdete (ez már Zita West hatása). Gondolkodjunk pozitívan és most tekintsünk el attól, hogy ugyanez a mostani ciklus kudarcos vége is egyben. Lassan ismét elkezdődhet egy új, reményteli hónap. Kicsit dühös vagyok ugyan, mert a vizsgálataim már mind elkészültek időközben - voltam 21. napi vérvételen, és az eredmények készen is vannak - mégis február 8-ig kell várnom a konzultációra, mert előtte nincs szabad időpont. Mondtam, hogy, nekem jó a Másik doki magánrendelésén is, de állítólag meddőségisek oda nem mehetnek. Őrt állítanak a bejárathoz, aztán ha lesír az emberről, hogy meddőségis nem engedik be a dokihoz? Gondolom, valami összeférhetetlenségi dologról van itt szó, de mi van, ha bejelentkezek a magán rendelésre, mint nőgyógyászati problémás? Nem lesz hajlandó velem konzultálni az eredményeimről? Úgy tűnik, nincs más választásom, mint várni, várni, várni. Közben elkezdődik az új ciklus, amiben talán már sikeresebbek lehetnénk, ha ismernénk az eredményeket, és esetleg megfelelő kezelést kapnánk.

Türelem, türelem! Nekem az sohasem volt. Már tíz évesen otthagytam aput a sakkjátszma közepén, mert nem bírtam kivárni, míg kiszenvedi magából a következő lépést. Nagyon megfontolta a lépéseit, mondjuk úgy negyed órán keresztül legalább. :-) Most meg aztán már végképp fogyóban van a türelmem. Minden nap versenyfutás az idővel. És én mindent megtennék azért, hogy tempósabban haladjunk, de nem tudok mindent én magam irányítani.

Szerencsére legalább a cici vizsgálat eredménye teljesen jó. A doktornő mindent rendben levőnek talált. Persze a vizsgálat körülményei már megint olyan rám jellemzőek voltak. Vonzom az ilyen helyzeteket. Kedden 9-re kaptam időpontot még a múlt héten a meddőségiből. Kértek, hogy hétfőn még telefonáljak nekik, mert nem tudták a számítógépben rögzíteni. Megkérdeztem, hogy nem kellene-e valami beutaló papíron vagy ilyesmi. Mondták nem, csak szóljak oda hétfőn nekik, hogy vigyék be a rendszerbe is. Szóltam, bevitték.

Kedden meglehetősen korán, már 8:15-kor ott ücsörögtünk a bagószagú szocreálos épület kényelmetlen sorban rögzített fa székein a Nyírő B épületében a röntgenes és ultrahangos folyosón. A nővérek és ápolók is mind mintha a 70-es évekből ragadtak volna ott. Elővettem a Zita West könyvemet (mindenhová magammal viszem, most ez a Bibliám, és olvasom, ha van rá lehetőségem), gondoltam, ha 9-re kaptam időpontot, akkor 10-ig simán olvashatok, mert hamarabb úgy sem kerülök be. Fél9 körül az ultrahangos szoba felé közelített egy asszisztens, megkérdeztük tőle, hogy be kell-e a folyosón levő betegfelvételi ablaknál még jelentkeznem, vagy jó vagyok így, ahogy vagyok. Kérdezte, mire jöttem, kihez jöttem. Mondtam, nem tudom kihez, és hogy emlő vizsgálatra. Közölte, hogy biztosan nincs nekem időpontom akkorra. Mondtam, de nekem a meddőségin ezt mondták. Kérdezte, van-e beutalóm, papír alapú, mi más a XXI. század magyar egészségügyében!? Még a kezében levő köteget is megmutatta, hogy ilyen papírom kellene legyen nekem is. Mondtam, nem kaptam, de kérdeztem kell-e, és azt mondták a meddőségin, hogy nem kell.

Csóválta a fejét, és közölte, hogy megnézi a számítógépben. Ellenőrizte, és konstatálta, ott szerepel a nevem. Nem értette, mert hogy épp csak egy doktornő volt, aki ilyenkor nem vállal ilyet. Na faca. Közben, sorra toligálták be a kórházi köntösös betegeket a folyosóra, lassan megtelt az érkezésünkkor még üres széksor. Még facább. Tuti délig olvasgathatom itt a Zita West bibliámat. Aztán 8:45 körül, odajött az asszisztens, és mondta, hogy mindjárt jön a doktornő és velem kezd. Jött, és velem kezdett. Megállapította, hogy semmi bajom, megkérdezte, hogy volt-e a családban már ilyen. Elmeséltem anyu történetét a csomóról, ami a műtét napjára felszívódott anno harmincas évei elején. Érdeklődött a korom felől, mondtam 35. D betű az arcra, aztán mondta, hogy húúú, azt hittem jóval fiatalabb. Mit mondjak? Jól kezdődött a nap ott a bagószgú szocreálos hangulatban. Hatalmas mosollyal az arcomon léptem ki a folyosóra. Atti már tudta, semmi baj. A cicim a helyén marad, és nem az életemért, hanem a kisbabánkért küzdünk továbbra is.

Persze a doktornő odabent nagyon kedvesen még megkért, hogy szóljak a meddőségin, hogy ilyet többé ne tegyenek. Először is, nem volt papírom, aztán a számítógépben sem voltam benne (!?), reggel 9-re normális körülmények között sem ad emlő vizsgálatra időpontot, mert akkor cukros és éhgyomris hasas vizsgálatok vannak, és aznap meg különösen nem adott volna, mert egyedül volt. Megígértem, hogy a következő adandó alkalommal átadom az üzenetet. Persze a vérvételen ezt el is felejtettem. Na majd február 8-án!