Évfordulók. Arra valók, hogy számadást készítsünk az előző évről és terveket a következőre. Micsoda bolondság. Igazándiból ezek is ugyanolyan napok, mint a többi, épp csak valamiért különleges jelentőséget tulajdonítunk nekik. Pedig a Nap ugyanúgy kel fel ilyenkor is és ugyanúgy bukik a horizont alá. Mégis, azt hiszem, ezek a mérföldkövek, melyekhez viszonyítva visszatekinthetünk és előre nézhetünk. Nem olyan régen a 2009-es év 2010-re fordult. Ágyban, pizsamában, Atti vállára borulva vártam az éjfélt, és azon gondolkodtam, hogy miben más ez az éjszaka, mint a többi? A tévében az óra visszaszámolt, tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy. Megszólalt a Himnusz, mi boldog új évet kívántunk egymásnak egy picike csók kíséretében. A tévéből a jól ismert dallam és szöveg "bal sors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt"....és akkor minden szándékom és akaratom ellenére, elsírtam magam. Miért? Hisz ez is csak egy olyan napforduló, mint a többi. Mégis több ennél, és több egy évfordulónál is. Ez volt a harmadik év vége és pontosan a harmadik év, amikor ismét nem sikerült...nemhogy szülni, de még teherbe esni sem. Sírtam, sírtam és kérdeztem és szitkozódtam. Kérdeztem, hogy miért és szidtam a sorsot. Mert bűnbak mindig kell.

Elhatároztam, hogy ezt az éjfélt ugyanúgy fogom kezelni, mint a többit. Nincs semmiféle visszatekintés. Valami hiba csúszott a programba, mert az értelem tudta mi a dolga, de az érzelmekkel nem kalkuláltam. Nem sikerült, még mindig nem. Túl annyi mindenen, fáradtan, elgyötörten és a sokadik csatát is elveszítve, megtépázva. A muníció már nagyon kevés, de a háborúnak még nincs vége. Újra töltjük a tartalékainkat, összeszedjük az erőinket, felállunk és megyünk tovább, harcba szállunk újra és újra ha kell... Nem tűzzük ki a fehér zászlót, nem adjuk fel, még bírjuk...még egy daradig bírjuk. Bízunk és hiszünk. Magunkban, a szeretetünkben és annak erejében.

Felnéztem Attira, odakint a tüzijátékok durrogtak, és annyit mondtam, "hallod, már lövik a városi tüzijátékot, menjünk együk meg az ilyenkor szokásos lencsénket és koccintsunk a boldog új esztendőre, ne hagyjuk magunkat!". Ő megnyugodott, hogy minden rendben, felálltunk, kinéztem a hálószoba ablakon. A városi tüzijáték csillagrózsái magasan repültek a levegőben. Annyira szép volt, hogy ismét sírni tudtam volna. Attól, hogy még mindig szép a szép, a tüzijáték is szép, a karácsonyfa is szép, a Karácsony is szép és az égősor tényleg a "hab a tortán, a fény a fán".