Tegnap volt a házassági évfordulónk. Gondoltuk, elmegyünk romantikus vacsorára. Egy nagyon jónak mondott és titulált éttermet választottunk, ahol, igaz, már vagy 5 éve nem jártam. Addig viszont igen gyakran és valóban szuper hely volt. Volt borjú bécsi az étlapon. Na, nekem meg más nem is kell, ha az van. Igaz, ecetes burgonya sali nem volt hozzá, de gondoltam, pürével is remek lesz. Elrontani is igen nehéz. Atti omlettes hátszínt választott valami körettel, már nem tudom. Kihozták a tálakat, gyönyörű, hatalmas bécsi szelet, ahogy annak lennie kell, igaz elég vékonka, de legalább meg tudom enni.
Hááát, gyanús volt, hogy a mindössze max 2 mm vastagságú húst elvágni alig bírom. A cipőtalp ahhoz képest egy omlós husika. Az Utasellátóban a rántott húsos szendvicsben jobb a rántott hús. (Van még egyáltalán Utasellátó? :-))
Én életemben először visszavitettem és nem fizettük ki. Közben a férjem pillanatok alatt eltüntette a saját vacsoráját a tányérjáról, mert az meg nem volt épp egy emberes adag. Legalábbis nem egy gyúrós pasinak való. :-) Kérdezte a pincér, hozzanak-e nekem másikat, mondtam, hogy én még egy ilyet nem kérek. Fizettünk és éhesen távoztunk.
Hazafelé a drágám, közölte, hogy ő sem lakott jól és még egy bigmek eper turmix-szal lecsúszna neki. Visszafordultunk hát és a mekiben megejtettük az ünnepi vacsorát. :-) Jókat nevettünk a bécsi szeleten meg az egész elcseszett házassági évfordulós estén. Valahogy nekünk az összes évfordulónk így sikerül.
Ma azonban a frizurázkodás után spontán módon beültünk egy másik étterembe, és olyan csudafinomakat ettünk, hogy ez mindenért kárpótolt. Futhatok is most 3 napig nonstop.
Utolsó kommentek