Napló

Kriszti nemrég hívott, hogy közölje a nagyszerű hírt. 8 hetes kismama. Tényleg szuper és örülök neki. Legalább nekik sikerült. Még egyszer.

Nekünk miért nem sikerül? Egyszer sem. Borzaztóan kiborultam. Mindenki babát vár vagy szül vagy kisgyerekes a környezetemben, csak én nem és nem értem, MIÉRT???????????

Nem haragszom én senkire, mert neki sikerül, sőt örülök is, de sajnos őszintén szólva, már csak a magam módján. Hogy ez mit jelent? Én sem igazán értem. Marcit imádom, Danit is szeretem. Krisztit is, Hugit is meg a többiekkel sincs semmi bajom, akiknek összejön, de ez mind-mind felerősíti a mi sikertelenségünket. Nem értem, miért, és hiába agyalok, nem jutok előbbre.

Ma este úgy éreztem, szét kell vernem valamit, törni-zúzni, üvölteni bele a világba az összes fájdalmamat. Mert fájdalom, keserűség és tehetetlen düh, ez mind van. Jó sok. Fáradok. Minden nap erősnek lenni. Úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Menni előre és soha vissza nem nézni. Örülni mások örömének, szomorkodni mások bánata miatt, együttérezni jóban-rosszban és közben elrejteni a saját nyomorunkat, mert az élet mindig megy tovább. Bár megállna már! Csak egy kicsit, amíg pihenünk egyet, amíg szusszanunk, amíg őszinte, tiszta, új energiával telítődünk, hogy valóban pozitívan tudjunk a jövőbe nézni. Hittel, bizalommal. Nem megjátszani, hogy minden rendben, hanem átélni azt. Nem túlélni a napokat, hanem megélni, benne lenni, létezni. Érezni, szeretni, ölelni, csókolni, félteni és óvni...egy édes kis csomagot, egy kincset, egy babát.

A tél is elhúzódó. Nem akar melegedni az idő és sütni a nap. Fáradok és úgy érzem, az utolsó tartalékaimat élem. Bár jönne már a tavasz. A napsütés, a langyos levegő, a madár csiripelés, a tulipánok és jácintok és nárciszok a kertben. Jó lenne már, kiülni a terszra. Melegedni, feltöltődni. Lélekben és testben. Fizikailag, szellemileg.

Valami negatívum lehet a levegőben, mert aludni már vagy 2 hete nem tudok rendesen. 2-3 napja viszketnek a műtéti sebeim. Ma estére totál zakkant lettem. Először csak olyan voltam, mint aki megbolondult. Aztán jött a telefon és elkezdtem sírni, zokogni, bőgni. Mérhetetlen düh és tehetetlenség töltött el. Ütni akartam. Törni-zúzni. Pedig reggel még azt számolgattam, hogy holnapután már jön az első szuri. Azt mondtam Attinak, hogy mennyire várom már.....várom az injekciót! Mert minden egyes szúrással közelebb kerülünk a célhoz. Hűű, de jó lesz már, amikor kettőt kell szúrni naponta és még mellé 3 féle gyógyszert szedni. Akkor már nagyon közeli lesz a leszívás. Aztán a leszívás utáni telefon a Ciris-ből....mindketten tudjuk, hogy azon a telefonon nagyon sok fog múlni. Azt szeretnénk hallani, hogy szépséges sejtecskékből gyönyörűen osztódó embrióink lettek. Akkor már biztos leszek abban, hogy velünk maradnak a kicsik. Nagyon-nagyon-nagyon bízunk abban, hogy az endo okozott mindent. A nem túl szép sejteket is.

Csak túlstimu ne legyen! Vissza akarom kapni a babákat a leszívás után a 3., de legkésőbb az 5. napon. Nagyon sok a buktató sajnos. Most bizakodónak kellene lenni. Annyira bizakodónak, mint még ma reggel, de nem sikerül. Fogy az erő és a hit. Őszintén bízom abban, hogy most elalszom és kialszom magamból a gyengeséget. Leküzdöm az időjárás ridegségét, a hideget, a telet és a lelkembe béke, a szívembe pedig új remény költözik holnapra.