Tegnap, miután Hugi elment a vizsgálatra és tudtam, hogy már nem biztos, hogy hazajön egyben, nagyon elszomorodtam, mert a várandóssága alatt, alig fogtam meg a pocakját. Dehát annyira zavart...Úristen, ezt kimondani és leírni is szörnyű. Nem a várandósság állapota zavart, hanem a pocak. Láttam, ahogy napról napra, hétről hétre nagyobb lesz és közben én meg folyamatosan azért küszködök, hogy nekem is legyen ilyen. Ő meg a Húgom, aki nem is akart még igazán babát, csak megijedt, hogy majd neki sem sikerül és inkább elkezdtek dolgozni az ügyön...és persze szinte elsőre sikerült nekik. Szóval, ő a kis Húgom, akinek utánam kellett volna szülni, mert hát én vagyok a nővére és nekem kell először megtapasztalnom a várandósságot is meg a babázást is. Hát nem? És akkor nagyon hasznos tanácsokkal tudnám ellátni, amikor ő hasonló helyzetbe kerül. Meg tudnám nyugtatni és nagyon bölcseket tudnék mondani. Dehát nem tudtam. Én ezeket az érzéseket még sohasem éltem át és fogalmam sincs, neki milyen és bármit mond, nem is tudom elképzelni és nem tudok okos nővérke lenni és tanácsokat adni, olyan okosakat. Szóval, fura az én kicsi Hugicám az ő nagy pocakjával. Mintha nem is ő lenne...hülyeség és nem tudom jól kifejezi magam, de néha olyan, mintha valaki más lenne.
Sajnos, az ő állapota a mi kínlódásunkat csak felerősítette. Nem könnyű, főleg, hogy egymás mellett lakunk és nap mint nap szembesülnöm kell a pocakkal meg a vele járó összes nyavalyával. Én meg hülye módon csak arra vágyom, hogy nekem is ilyen nyűgjeim legyenek már végre. Hányni akarok, és fájjon a derekam és legyen sok a savam és ne aludjak éjszakákat, mert ennek egyszer biztosan vége lesz....de mi lesz az én állapotommal? Egyszer vége lesz?
Szóval, miután Hugi elment a kórházba vizsgálatra, már nagyon bántam, hogy alig érintettem meg a pocakját a 9 hónap alatt, így egy picit megörültem, hogy még aznap egyben hazajött, mert így volt alkalmam megérinteni és azt mondani a kicsinek, hogy ügyes legyen a születésénél és segítsen az anyukájának, amennyire csak tud. Iszonyúan össze kellett ehhez szednem az összes erőmet....de megtettem és valószínű, Huginak örömet szereztem ezzel.
Most, hogy túl vagyok a műtéten és következő lombik időpontja is látszik, már egyre biztosabb vagyok magamban, magunkban meg a babáinkban. Tudom, hogy ezúttal sikerül, mert nagyon szeretnénk és ezért mindent meg is tettünk és várjuk őket, NAGYON! Két szép, egészséges kisbabánk születik hamarosan! Tudom!
Utolsó kommentek